Találkozás a feltámadott Krisztussal

---

---

Lectio – Lukács 24, 13-35: „Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről." Textus – Lukács 24, 32: „Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” Kedves Testvérek! Az elmúlt héten ünnepeltük húsvét ünnepét. Megemlékeztünk Jézus Krisztus halál felett aratott győzelméről, az Ő feltámadásáról és láttuk, hogy ez milyen reménnyel tölthet el bennünket is. A most vasárnapi Istentiszteletünkön kicsit még maradunk a húsvét közelében, ugyanis az Igéből most felolvasott események Jézus Krisztus feltámadásának a napján történtek. Hajnalban feltámadt a halálból Jézus Krisztus, az asszonyok üresen is találták a sírboltot, sőt még az angyalok is megjelentek nekik, de most mégis két csalódott tanítványról olvasunk, akik délután keseregve indulnak haza a nagy ünnepről. De mit kell tudni erről a két tanítványról? Az igeszakaszból kiderül, hogy eredetileg nagy reménységgel készültek a páskaünnepre. Valószínűleg hallották, hogy Jézus is ott lesz az ünnepen, és azt remélték, hogy a nyomorult állapotban levő népükön – a római elnyomás alatt levő zsidó népen - már csak Jézus tud segíteni. Ezért nagy lelkesedéssel mentek fel Jeruzsálembe az ünnepre. A legnagyobb megdöbbenésükre azonban pont az ünnepen, a pénteki napon végezték ki Jézust. Keresztre feszítették. Lelkileg teljesen összeomlott ez a két férfi. Hatalmas keserűség van abban a mondatukban, amit most olvastunk: "... pedig mi azt reméltük, hogy Ő fog segíteni a mi népünkön..." Ebben benne van az, hogy eddig volt reményünk most már nincs. Most már nincs mit remélni, nincs kiben reménykedni. Hiszen az utolsó reménységünk is meghalt. Tehát miután véget ért az ünnep és Jézust megfeszítették, vasárnap délután hazaindul ez a két tanítvány. A szívük tele van keserűséggel. Ketten mennek, és folyamatosan arról beszélgetnek, hogy mi történt Jeruzsálemben Jézussal. Vádolják a nép vezetőit, sajnáltatják magukat és egymást támogatják a reménytelenségükben. És eközben csatlakozik hozzájuk egy harmadik férfi, a feltámadott Jézus, csak ők ugye még nem ismerték fel őt, és neki is elpanaszolják a szívük bánatát. Jézus türelmesen végighallgatja őket, majd elkezdi magyarázni nekik a Bibliának (nyilvánvalóan az Ószövetségről van most szó) azon részeit, amelyek a Messiásról szólnak, amelyek bizonyítják, hogy Jézusnak így kellett meghalnia a kereszten. A két tanítvány pedig teljes figyelemmel hallgatja Jézust. Azt olvassuk, hogy hevült a szívük, amikor Jézust hallgatták. Olyannyira jó volt Őt hallgatni, hogy amikor estefelé megérkeznek a házukhoz, akkor nem is engedik Jézust továbbmenni, hanem behívják a saját házukba. És ott történik valami egészen különös dolog. Azt látjuk, hogy Jézus nem vendégként viselkedik, hanem házigazdaként. Ő kezdi el osztani az ételt, és miközben Jézus megtöri a kenyeret, hirtelen megnyílik a tanítványok szeme, felismerik Jézus Krisztust, majd miután ez megtörténik, Jézus el is tűnik az ő szemük elől. Ez a két tanítvány pedig mindenféle megbeszélés nélkül, rögtön, egyetértéssel felugrik és sietnek vissza Jeruzsálembe, hogy minél előbb elmondhassák a többieknek, hogy valóban igaz, amit az asszonyok reggel mondtak, Jézus valóban feltámadt a halálból, valóban él. Ők már tudják, hiszen együtt mentek vele az úton, ott ült az asztaluknál, együtt vacsoráztak. Ezért el is mennek Jeruzsálembe, ahol megosztják ezt a hírt a tanítványi körrel, és azt látjuk, hogy Jézus követői egymást erősítik, ki-ki a saját bizonyságtételével. Kedves Testvérek, ebből a szép húsvéti történetből 4 olyan üzenetet szeretnék kiemelni, amelyek most is aktuálisak és a mostani húsvétunkon is érdemes rajtuk elgondolkodni. 1. Az első ilyen gondolat a négy közül, az az, hogy Jézusnak gondja volt a megszomorodott tanítványaira. Két teljesen megkeseredett, reménytelen, már-már depressziósnak is mondható férfit láttunk a mai igénkben. De Jézus nem hagyta őket ebben az állapotukban, hanem csatlakozott hozzájuk és felüdítette a lelküket. Jézusnak gondja van a kétségbeesett emberre. Jézus nem közömbös az ember élethelyzete iránt. Kedves Testvérek, ez bennünket is reménnyel tölthet el, hogy Isten nem közömbös a mi életünket illetően. Ő pontosan tudja, hogy milyen élethelyzetben vagyunk, hogy mi az a sok nyomorúság, ami bennünket ér, hogy mi az, ami kétségek közé szorít bennünket. Ő mindezt nagyon jól látja és számon tartja. Hadd idézzem Jézus szavait Máté evangéliumából: „Nem úgy van, hogy két verebet adnak egy fillérért, de egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok.” Azt látjuk, hogy még egy veréb sem eshet le Isten akarata nélkül. Még az ilyen apró madarakra is gondja van Istennek. Sőt, a mező füvét, a virágokat, a fákat, és az egészen kicsiny állatokat is Isten táplálja és gondozza. Hát nem vagyunk értékesebbek ezeknél Isten szemében? De, maga Jézus mondja. Sőt, azt mondja, hogy a hajunk szála is számon van tartva. Azt hiszem egyikünk sem tudja számon tartani a saját hajszálainak a számát, de Isten ezt megteszi. Istennek ennyire gondja van ránk, hogy az ilyen apróságokra is odafigyel. Hát akkor mennyivel inkább odafigyel az életünk azon problémáira, amelyek keserűséggel töltenek el, amelyek megszomorítanak bennünket. Isten pontosan látja, hogy milyen aggodalommal tölt el az anyagi helyzetünk. Látja, hogy mennyire félünk egy-egy betegségtől, és attól, hogy elveszítünk valakit. Látja, hogy miként tesz tönkre bennünket a folyamatos, monoton munka. Istennek gondja van mindezekre. És nem csak hogy gondja van ezekre, hanem megoldást is kínál. Saját magát. Mert életünk összes problémájára és nyomorúságára csak is Jézus Krisztusnál találunk megoldást. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogyha imádkozunk, akkor minden problémánk hirtelen megszűnik és egy csettintésre minden megoldódik. A Biblia sehol nem tanítja ezt. Igen Isten képes ezt megtenni, néha meg is teszi, de általában nem a külső problémát szünteti meg, hanem a mi bensőnket akarja átformálni. Erőt akar adni, mindenféle nyomorúság elhordozásához, hogy így is megtapasztaljuk az Ő hatalmát és ezzel is közelebb kerüljünk hozzá. Isten ezt akarja elérni, hogy a kétségbeesésünket, depressziónkat, aggodalmunkat Őhozzá vigyük, és Őt ismerjük meg minél jobban. A mai történetünkben is ezt láttuk. Jézus nem a körülményeken változtat, nem űzi el a rómaiakat, nem szabadítja fel Izrael országát a katonai elnyomás alól, hanem a két tanítvány szívében történik meg a változás és egészen új emberként, örömmel térnek vissza Jeruzsálembe. Erről majd nem sokára lesz szó. Addig is, ez volt az első pont: Jézusnak gondja van az emberre. 2. A második kiemelendő üzenet: a tanítványoknak hevült a szívük, amikor Jézust hallgatták. Ketten sétálnak Emmaus felé, csatlakozik hozzájuk Jézus és elkezdi nekik az Ószövetséget magyarázni. Mondhatjuk szerintem, hogy Jézus igét hirdetett nekik. És azt olvassuk, hogy miközben Jézus beszélt hozzájuk, hevült az Ő szívük. Azaz megmozdult az ő szívükben valami. Teljes odafigyeléssel hallgatták Jézust, égett a vágy a szívükben, hogy meghallják és megértsék azt, amit a megváltó nekik mond. Én mindig megbotránkozom magamon, amikor ezt az igét olvasom. Mert nekem is van lehetőségem Jézus szavát befogadni. Amikor nap mint nap Bibliát olvasok, vagy egy Istentiszteleten hallgatom az Ő igéjét. Sokszor ezt természetesnek veszem, oda sem figyelek, el vagyok foglalva a saját gondolataimmal. Nem hevül a szívem, amikor Isten igéjét hallgatom. Kedves Testvérek, hevül-e a mi szívünk, amikor Isten szavát hallgatjuk? Akár amikor Bibliát olvasunk az otthonunkban (ha egyáltalán ezt megtesszük), akár amikor itt a templomban Istentiszteleten vagy Bibliaórán veszünk részt. Hevül-e a szívünk? Megmozgat-e bennünket Isten igéje? Vagy oda sem figyelünk rá? El vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal: mit főzzünk ebédre, milyen munkát kell még elvégeznünk, mit szeretnénk csinálni a szabadidőnkben, stb…? Sajnos gyakran megesik, hogy akár olvassuk, akár hallgatjuk Isten igéjét, úgy igazából oda sem figyelünk rá, és ha egy óra múlva megkérdezik, hogy miről volt szó, akkor nem tudunk egy éppkézláb mondatot kinyögni. Szerintem megdöbbentő ez, hogy a mindenható Istennek olyan fontosak vagyunk, hogy van szava hozzánk, nyomorult emberekhez. Hogy a mindenható Isten, aki az egész világ felett Úr, és akit mi nap mint nap elárulunk az engedetlenségeinkkel, annyira szeret bennünket, hogy szólni szeretne hozzánk. És még mi vagyunk azok, akik ezt természetesnek veszik? Oda sem figyelnek? Elzárkóznak Isten szava elől? Kedves Testvérek, nem kell ennek így lennie. Hevülhet a mi szívünk. Lehet ezért is imádkozni, hogy hadd tudjunk Isten szavára odafigyelni. Persze ehhez arra van szükség, hogy mi valóban az egy igaz Istent akarjuk hallgatni és ne csak szép gondolatokat róla. Hanem valóban Jézus Krisztussal akarjunk találkozni. 3. És ez már kapcsolódik a következő pontunkhoz, a harmadikhoz: a feltámadt Jézus Krisztussal való találkozás teljesen megváltoztatta ennek a két tanítványnak az életét. Tudjuk, hogy ők eddig is Jézus tágabb tanítványi köréhez tartoztak, tehát valószínűleg már hallották Jézus beszédeit, voltak már Jézus közelében, figyelték őt, de mégsem voltak az Ő igazi követői. Ez kiderül abból, hogy hogyan reagálnak a nagy pénteki eseményekre. Teljesen összetörnek, elkönyvelik, hogy „nem ez a Jézus volt a Messiás, pedig azt reméltük”, sőt, amikor az asszonyoktól hallják a feltámadás hírét, akkor azt is szkeptikusan fogadják. Nem hiszik el az asszonyoknak, hogy feltámadt a mester. Nincs bizonyosságuk abban, hogy Jézus él. Inkább hazaindulnak Emmausba. De most, amikor a feltámadott Jézus Krisztussal egészen személyesen találkoznak, együtt sétálnak, beszélgetnek, vacsoráznak, akkor teljes bizonyosság támad az ő szívükben, hogy Jézus valóban feltámadt, hiszen találkoztak vele. Az összes húsvéti történetben ezt látjuk, hogy sokan hallották Jézus feltámadásának a hírét, de igazán bizonyosak csak azok lettek benne, akik találkoztak is a feltámadott Krisztussal. Kedves Testvérek, ez ma is így van. Csak azok jutnak valódi bizonyosságra, igazi hitre, akik találkoznak a feltámadott Jézus Krisztussal. Hát lehet vele manapság találkozni? Lehet! Azt mondja a Biblia és azt mutatja sok-sok hívő ember tapasztalata is, hogy lehet. Jézus Krisztussal lehet találkozni az Ő igéjében, az Ő egészen titokzatosan munkálkodó Szentlelke által. Meg lehet tapasztalni azt, hogy az ige személyesen nekem szól, hogy Isten nekem mond valamit, hogy Isten szava szíven talál engem. És én erre válaszolok imádságban. Kedves Testvérek, hogy állunk mi ezzel? Két férfit láttunk a mai igénkben, akik sokáig megmaradtak szemlélődőnek. Távolról figyelték Jézust, hallgatták mit mond, még reményük is volt benne, hogy lehet, hogy Ő lesz a megváltó, de nem volt bizonyosságuk. És amikor találkoztak egészen személyesen a feltámadott Jézus Krisztussal, akkor megváltozott az ő szívük. Találkoztam-e már Jézus Krisztussal? Ismerem-e Őt? Nem csak úgy hallomásból, hanem egészen közelről, személyesen. Tapasztaltam-e már, hogy Ő egészen személyre szabottan hozzám szól az Ő igéjén keresztül? Tapasztalom-e az Ő vezetését, engedelmeskedem-e neki, megvallom-e neki a bűneimet? Távoli szemlélődő vagyok-e még vagy már Jézus igazi követője? Mert nem elég Jézus közelében lenni. Vele találkozni kell, Őt követni kell, és akkor lehetünk igazán bizonyosak abban, hogy Ő valóban ma is él. Jézus ma is hív a vele való találkozásra. Ma is lehet hozzá fordulni imádságban. És Jézus megismerteti önmagát azzal, aki őszintén megy Őhozzá, aki tényleg meg akarja Őt ismerni. Tehát ez volt a harmadik üzenetünk: a Jézus Krisztussal való személyes találkozás ébreszthet bennünk igazi hitet. 4. Ennek a találkozásnak pedig meg lesz a következménye, és itt érkezünk el a negyedik ponthoz, mert aki találkozik Jézus Krisztussal, az meg akarja osztani ezt az örömöt másokkal is. A két tanítvány együtt vacsorázott Jézussal, felismerték Őt, s amikor eltűnik Jézus, azt olvassuk, hogy a két férfi még abban az órában visszaindult Jeruzsálembe, hogy megosszák a többiekkel is a hírt. Már este volt és sötét, mégis útnak indultak. Emmaus Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, ez a mai mértékeink szerint kb 11 km. Ez egy jó két és fél órás séta. Az már csak hab a tortán, hogy Emmaustól Jeruzsálemig folyamatosan emelkedik az út. Tehát a két tanítvány sötétben, folyamatos emelkedőn vállalta a két és fél órás sétát, hiszen ennyire megmozgatta őket az, hogy Jézussal találkoztak és ezt meg akarták osztani másokkal is. Tehát a két emmausi tanítvány rohan vissza Jeruzsálembe Péterékhez, ott is találják őket összegyűlve és beszámolnak nekik arról, ami történt. Közben Péterék is elmondják, hogy Jézus Péternek is megjelent. Azt látjuk, hogy a tanítványok egymás hitét erősítik a bizonyságtételeikkel. Egymás hite által épülnek. Ez a hívő ember életében is így van. Ha valaki meghallja és megérti Isten hívó szavát és találkozik a feltámadott Jézus Krisztussal, akkor előbb-utóbb eljut oda, hogy ezt az örömöt másokhoz is el akarja juttatni, ezt másokkal is meg akarja osztani. Épp ezért az ő tetteivel, az ő szavaival, az Ő egész életével Jézusra mutat. Így szoktuk mondani: bizonyságot tesz. Kedves Testvérek! Bizonyságtétel-e az életünk? Ha az emberek ránéznek a mi életünkre, akkor abban Isten munkáját látják-e meg? Szoktunk-e Istenről beszélni másoknak? Hirdetjük-e az evangéliumot? Elhangzott-e a húsvéti történet az elmúlt héten az ünnepi asztalainknál? Elvégre erről szólt az ünnep. Kedves Szülők! Hallják-e a gyermekeik Isten igéjét? Szoktak-e nekik Jézusról beszélni? Előkerül-e a Biblia az otthonainkban? Az emmausi tanítványok találkoztak Jézussal és azon nyomban mennek is bizonyságot tenni. Nem sajnálják az ő idejüket, az ő energiájukat, hanem áldozatot hoznak, felkelnek és indulnak is Jeruzsálembe. Magától értetődő számukra, hogy a Krisztussal való találkozás után rögtön útra kelnek és viszik a feltámadás hírét. Két és fél órás utat tesznek meg sötétben, emelkedőn. Kedves Testvérek! Ilyen magától értetődő-e számunkra, hogy Jézusról beszéljünk? Hozunk-e áldozatot ezért? Elsősorban magam nevében hadd mondjam, hogy velem sajnos gyakran előfordul, hogy nem. Sőt, van, hogy áldozatot sem kell hozni a bizonyságtételhez, mégis győz a félelem, a kényelem vagy a lustaság. Pedig nekünk aztán nem kell órákat sétálni. Jézus arra hív bennünket, hogy legyünk bátor hírnökei, bizonyságtevői. Ez a két emmausi férfi ilyen bátor hírnök volt. És az, hogy ők ilyen bátran bizonyságot tettek, a tanítványi közösségnek is jót tett. Egymást erősítették a hitben testvéreikkel Jeruzsálemben. Ilyen-e a mi közösségünk? Bizonyságot teszünk-e egymásnak? Bátorítjuk-e egymást hitben, amikor látjuk, hogy a másik nehéz időszakot él meg? Épülünk-e egymás hite által? Mert aki Jézus Krisztussal találkozott, az nem tud tétlen maradni, az másoknak is a feltámadott Krisztusról akar beszélni. Az igehirdetés végéhez érve hadd foglaljam össze, hogy miről volt szó. Négy főbb gondolatot emeltünk ki az emmausi tanítványok története kapcsán: 1. Jézus nem közömbös az ember élete iránt, hanem gondja van rá. 2. Isten igéjét hevült szívvel, égő vággyal kéne hallgatnunk. 3. A Jézus Krisztussal való személyes találkozás támaszthat egyedül igazi hitet a szívünkben. 4. Ha találkoztunk már Jézus Krisztussal, akkor adjuk tovább az evangéliumot mi is. Kívánom, hogy így húsvét után is a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozásnak az ideje legyen a mi életünkben és vigyük magunkkal a hétköznapjainkba is a feltámadás örömhírét bátor, bizonyságtevő hírnökként. Ámen. Páty, 2022 húsvét