Romlott beszéd

Zsoltárok 12,1-9

1A karmesternek: Mély hangra. Dávid zsoltára. 2Segíts, Uram, mert elfogytak a kegyesek, eltűntek a hívek az emberek közül. 3Hazug módon beszélnek egymással, sima szájjal, kétszínűen beszélnek. 4Irtson ki az Úr minden sima szájat és nagyokat mondó nyelvet! 5Mert ezt mondják: Győzzük nyelvvel, segít rajtunk a szánk, ki lehetne úrrá rajtunk? 6Most már fölkelek – mondja az Úr – a szegények elnyomása, az elesettek sóhajtása miatt, és szabadulást adok az arra vágyódónak. 7Az Úr ígéretei tiszták, olyanok, mint a hétszer tisztított ezüst, melyet földbe vájt formába öntöttek. 8Uram, te megtartod ígéreteidet, minket pedig megoltalmazol ettől a nemzedéktől mindenkor, 9még ha bűnösök járkálnak is körülöttünk, és az alávalóságot magasztalják is az emberek.

Igemagyarázat

Dávid egy segélykiáltással kezdi a zsoltárát: „Segíts Uram, mert elfogytak a kegyesek, eltűntek a hívek az emberek közül.” Érdekes, hogy az Istenhívő Dávid a király, elvileg neki van a legnagyobb befolyása az egész országban, és mégis azt éli át, hogy eltűntek a hívők. Egyedül érzi magát, mert csak azt látja – mint a 9. versben mondja –, hogy a bűnösök járnak körülötte és az alávalóságot magasztalják az emberek. Ami jó, azt rossznak mondják, ami rossz, azt pedig jónak. Azt hiszem ezt a helyzetet nem kell bemutatni, jól ismerjük. A körülöttünk lévő világ is sokszor a jót rossznak, a rosszat jónak mondja, és az alávalóságokat magasztalja. Az alapvető teremtési rendet megkérdőjelezi és mindent szubjektívvé akar tenni. A munkahelyen az számít ügyesnek, aki jól előadja magát és hízelkedik, nem az, aki becsületesen dolgozik. Ha egy közösségben valaki őszinte és egyenesen beszél, akkor azt kivetik, mert ítélkező, ezzel szemben a kétszínűséget meg ügyességnek tartják. Dávid ezt éli át: az emberek felborították a rendet. Istent nem keresik, hanem olyan dolgokat magasztalnak, amelyek egyértelműen rosszak. Ezért kiált fel: Segíts, Uram! Elfogytak a hívők! Mintha ezt mondaná: egyedül maradtam, egyedül vagyok ezzel a vággyal, hogy tisztán, egyenesen, Isten szerint éljek. Más is kiáltott fel így a Bibliában. Illés próféta is pontosan így érezte magát. Amikor a Kármel-hegyi nagy győzelem után üldözni kezdték, és elmenekült a pusztába, összeomolva mondta Istennek: „egyedül én maradtam meg”. Úgy látta, hogy mindenki más meghajolt Baál előtt, mindenki más alkalmazkodott, és csak ő maradt hűséges az Úrhoz. És mit mondott erre neki Isten? Azt, hogy nem igaz. Van még hétezer ember, akik nem hajtottak térdet a bálvány előtt. Van egy maradék, akik hűségesek maradtak Istenhez. Nem elfogytak, csak megfogyatkoztak a hívők. Ez a kép átvonul az egész Szentíráson. A hívők nyája kicsinek tűnik, néha talán úgy látszik, mintha nem is lenne, de a „szent maradékot” Isten mindig megőrzi. És mindig vannak olyanok, akik ténylegesen Isten népéhez tartoznak, akkor is, ha ez nem olyan látványos. És Jézus is beszélt erről. Azt mondta, hogy „Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” Vagyis Ő előre megmondta: a hívő ember ne lepődjön meg azon, ha kisebbségben érzi magát. A keskeny út nem tömegekre készült. Tehát amikor Dávid azt mondja: „elfogytak a kegyesek”, akkor nem valami rendkívüli, egyszeri válságról beszél, hanem egy olyan tapasztalatról, amely végigkíséri Isten népének történetét. Időről időre úgy tűnik, hogy a széles út van többségben, és a keskeny út járhatatlanul szűk. És ebben a kisebbségi helyzetben jöhet elő a csüggedés kísértése. Ide jutott Illés, és talán a zsoltárban Dávid is. Amikor látja az ember, hogy mennyi hiábavalóság veszi körül és teljesen feladja a harcot. Eltűnik a reménység, az öröm és az egész egy fáradt, megszürkült hívő élet lesz. Már nem is várunk semmit. Járunk gyülekezetbe, tesszük a dolgunkat, de belül nincs tűz, nincs várakozás, csak egy fáradt beletörődés: ilyen a világ, ezen nem lehet változtatni. És feladjuk a másokért való imádságot, a bizonyságtételt, a szolgálatot, mert hát reménytelen az egész… Ha egy sötét szobában egyetlen gyertya ég, az tényleg nem fogja világosságba borítani a helyiséget. De azt a kis területet, ahol ég, mégis megvilágítja. Nem az a dolga, hogy megszüntesse az éjszakát, hanem hogy ott, ahol van, világítson. Lehet, hogy mi is így vagyunk ebben a kisebbségi helyzetben. Nem az a feladatunk, hogy az egész világot egyszerre megváltoztassuk. Nem az, hogy többségbe kerüljünk. Hanem az, hogy ott, ahova Isten állított, hűségesek maradjunk és azon a kis területen világítsunk. Hogy amikor minden relativizálódik, mi komolyan vegyük az Igét. Amikor a kétszínűség ügyességnek számít, mi egyenesek maradjunk. És lehet, hogy ez nem változtatja meg az egész világot, de egy-két ember életébe lehet, hogy világosságot hoz. Dávid csüggedésében nem adja fel a harcot, hanem felkiált: „Segíts, Uram!” És a zsoltár itt tovább lép. A 3–5. versekben Dávid nem általánosságban beszél a romlottságról, hanem nagyon konkrétan a beszédre irányítja a figyelmet. Amikor meg akarja mutatni, mit jelent az, hogy elszaporodtak a bűnösök, nem konkrét bűncselekményeket sorol fel, hanem azt mondja: „Hazug módon beszélnek egymással, sima szájjal, kétszínűen beszélnek…” A beszéd rendkívül fontos. A kapcsolataink szavakon keresztül épülnek vagy romlanak. Az Isten–ember kapcsolat is beszéden alapul: Isten szól, mi válaszolunk. Az Ószövetségben különösen nagy súlya van a kimondott szónak. Maga a teremtés is Isten szavára történt. Isten szólt: legyen világosság – és lett világosság. A teremtésből fakadóan logikus lenne, hogy az ember beszéde hasonlítson a Teremtő beszédére: legyen igaz, tiszta, megbízható. De Dávid éppen az ellenkezőjét tapasztalja. Az emberek beszéde eltorzult. Igazából négyfajta bűnét mutatja be a nyelvnek: Hazug: Nem az igazságot szolgálja, hanem az önérdeket. Hízelkedő: Nem azért mond szépet, mert szeret, hanem mert el akar érni valamit. Kétszínű: Máshogy beszél egyik ember előtt, máshogy a másik előtt. Gőgös: „Nyelvünkkel győzünk… ki lehetne úrrá rajtunk?” Mintha azt mondanák: a szó a mi fegyverünk, mi irányítunk, ebben azért benne lehet némi manipulálás. És ez mennyire aktuális ma is. Gondoljunk bele, mennyi hazug szó vesz körül bennünket. Félrevezető hírek, féligazságok, szándékosan torzított állítások. Hízelgő mondatok, amelyek mögött számítás van. Médiában felépített képek, amelyek nem a valóságot tükrözik, hanem egy gondosan megszerkesztett látszatot. És ott vannak a hétköznapi helyzetek: amikor valaki a szemünkbe mosolyog, de a hátunk mögött mást mond, vagy csúnya pletykákat terjeszt rólunk. És itt nemcsak arról van szó, hogy ilyen a világ beszéde, hanem arról is, hogy milyen a mi beszédünk. Nézzük meg ezt a négy dolgot. 1. Hazugság: Az Újszövetség nagyon egyértelműen beszél erről. A Kolossé 3,9–10-ben ezt olvassuk: „Ne hazudjatok egymásnak, mivel levetkőztétek a régi embert… és felöltöztétek az újat.” A hazugság a régi természet része. Jézus pedig azt mondja az Ördögről, hogy „a hazugság atyja”. Ez kemény kijelentés. Azt jelenti: a hazugság nem apró hiba, hanem Isten természetével ellentétes dolog, egyenesen az Ördögtől való. A kérdés tehát: van-e a mi beszédünkben szépítés, csúsztatás, elhallgatás? Mondunk-e olyat, ami technikailag nem hazugság, de mégsem igaz? A féligazság is hazugság. Az új emberhez az igaz beszéd illik. 2. Hízelkedés: A „sima száj”, azaz a hízelgő beszéd mögött érdek van. Szép szavak, de nem tiszta szívből, hanem azért, hogy valamilyen előnyhöz jussak. Ezzel szemben Pál apostol azt írja a thesszalonikaiaknak: „Mert a mi igehirdetésünk nem tévelygésből ered, nem is tisztátalan szándékból, nem is álnokságból. Hanem mivel Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem embereknek akarunk tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek. Hiszen, mint tudjátok, sohasem léptünk fel hízelgő beszéddel, sem leplezett kapzsisággal...” Pál apostol a Thesszalonikai levélben azt mondja, hogy amikor hirdette az evangéliumot, nem hízelgő beszéddel tette, és nem is rejtett kapzsisággal. Hanem úgy beszélt, mint aki Istennek akart tetszeni. Tehát ne mondjunk csak azért dolgokat, hogy mások tetszését elnyerjük, hanem minden szavunkkal az Úr tetszését keressük, aki a szívünket vizsgálja, akit nem lehet hízelkedéssel átverni. 3. Kétszínű beszéd: Azt olvastuk, hogy kétszínűen, vagy kettős szívvel beszélnek. Jézus azt tanítja: „A ti igenetek legyen igen, a nemetek nem.” A kétszínűség ott kezdődik, amikor máshogy viselkedek, attól függően, hogy kinek a társaságában vagyok. Ebből fakad, hogy mást mondok ennek, mást meg amannak. A hívő ember beszéde legyen egységes. Ugyanaz az ember legyek a gyülekezetben, otthon, rokonaim körében. Ne játsszam meg magam. 4. Gőgös beszéd: Ez akkor jelenik meg, amikor mindig azt gondoljuk: nekünk van igazunk. Nem figyelünk igazán a másikra, nem akarjuk megérteni, csak bizonyítani, hogy mi látjuk jól a dolgokat. Egy vita otthon, egy beszélgetés a gyülekezetben, és máris azon kapjuk magunkat, hogy meg sem hallgatjuk a másikat, hanem amíg beszél már készülünk a válaszra, hogy bebizonyítsuk: mi jobban tudjuk. Jakab azt mondja: legyünk gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra. Vagyis előbb hallgassunk, aztán szóljunk. Ismerjük el, hogy mi is tévedhetünk. Nem nekünk kell mindig igaznak lennünk, amúgy is, egyedül Isten Igéjének van mindig igaza. Ha ezt komolyan vesszük, a beszédünk nem harcot fog szítani, hanem békességet teremteni. Tehát miközben látjuk a világ torz beszédét, nem kerülhetjük meg a kérdést: a mi szavaink milyen természetűek? A nyelv valóban tűz, ahogyan Jakab apostol mondta. Lehet pusztító tűz – egy pletyka, egy kemény mondat, egy gőgös kijelentés formájában – ami másoknak is csak kárt okoz. De lehet melegítő, világító tűz is – amikor igazat szólunk szeretetben – ami másoknak is a hasznára válik. Nagyon vigyázzunk, mert a szavaknak nagyon nagy ereje van. Gyökössy Endre számolt be egy megtörtént esetről, lehet hallottuk már, ezt írja: „Lajos a legokosabb osztálytársunk volt a gimnáziumban. Kicsi, torznövésű és csúnya volt. Ő tanult. Mindenkin segített, soha nem fogadott el semmit. Tornából felmentették, de lejött a tornaterembe minket nézni. Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt. Ráüvöltött: – Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű! Félrelökte, s berohant a zsivajgó kosárlabdázók közé. Lajos elesett. Tornacipőmet vetettem le és Lajosra néztem. Tétován felállt. Felment az osztályba. Mire felértem, a helyén ült. Egyedül, mozdulatlanul. Maga elé nézett. Háromszögletű arca krétafehéren világított. Felé nyújtottam a szendvicsemet: – Szalámis, szereted? – Nem. Maga elé meredt. Tudtam, hogy szereti. Ritkán hozott tízórait. Özvegy édesanyja nevelte valami betegsegélyből. Sosem tudtam megköszönni. Az érettségi bankettre egyedül ő nem jött el. Geológus lett. Az újságban olvastam a nevét, amikor kitüntették. Egyszer levelet kaptam az édesanyjától: kérte, keressem fel. Lajos meghalt. Még harminc éves sem volt. Rohantam. – Íróasztalán egy magának címzett borítékot találtam. De levél nem volt benne – mondta a madárcsontú kis öregasszony. Lajos a Normafánál felakasztotta magát. Zsebében ezt a cédulát találták. Ideadta; csak ennyi állt rajta: Minek éljen egy töpörtyű? Vannak lassan ölő mondatok.” Tehát látjuk, hogy a világ beszéde milyen. Dávidot ez nemcsak zavarja. Ő ennek a romboló erejét a saját bőrén tapasztalja, már talán többször is említettünk ilyen példákat az elmúlt hetekben. És éppen itt jön a fordulat a 6–8. versekben. Dávid kiáltott, és Isten megszólal: „Most már fölkelek – mondja az Úr – a szegények elnyomása, az elesettek sóhajtása miatt…” Isten nem közömbös a romlott beszéddel szemben. Hallja az elnyomott sóhaját, hallja Dávid kiáltását is és válaszol. A zsoltár itt éles ellentétet állít fel: az emberek beszéde romlott, de az Úr beszéde tiszta. „Az Úr ígéretei tiszták, olyanok, mint a hétszer tisztított ezüst.” Vagyis nincs bennük salak. Nincs bennük rejtett szándék. Nincs manipuláció. Amit Isten mond, az igaz. Amit ígér, azt megtartja. Figyeljük meg Dávid lelki útját. Amíg az emberek beszédére figyel, csüggedt és kétségbeesett. Amikor azonban meghallja az Úr beszédét, megnyugszik: „Uram, te megtartod ígéreteidet, minket pedig megoltalmazol ettől a nemzedéktől mindenkor…” A körülmények nem változtak meg azonnal. A bűnösök továbbra is járkálnak. De a fókusz megváltozott. Már nem a romlott emberi szó tölti be a gondolatait, hanem Isten tiszta szava. És talán ez a mi számunkra is a kulcs. Ma is rengeteg torz beszéd vesz körül bennünket: propaganda, harsány vélemények, manipuláló üzenetek, egymást romboló megjegyzések, pletyka. Ha csak ezeket hallgatjuk, könnyen mi is olyan csüggedt helyzetbe juthatunk, mint Dávid. De ha tudatosan Isten szavával töltjük meg a gondolatainkat – ha rendszeresen olvassuk, hallgatjuk, komolyan vesszük az Igét –, akkor más lesz a belső állapotunk. Nem az fogja meghatározni a lelkünket, hogy mit mond a világ, hanem az, hogy mit mond az Úr. Dávid csüggedésében felkiáltott: „Segíts, Uram!” Isten válaszolt. És a zsoltár végére nem a világ változott meg, hanem Dávid bizalma erősödött meg, mert meghallotta Isten tiszta szavát.