Jézus eledele

Lectio: János 4,31-42

31Közben kérték őt a tanítványai: Mester, egyél! 32Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok. 33A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni? 34Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. 35Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. 36Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. 37Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. 38Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.39Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: Megmondott nekem mindent, amit tettem. 40Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig. 41Az ő szavának sokkal többen hittek, 42az asszonynak pedig meg is mondták: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.

Textus: János 4,34

Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.

Igehirdetés

Gyülekezetünk életében fontos szerepet töltenek be a közös étkezések. Adventben volt családi ebéd és idősek ebédje, egy hónap múlva gyertyafényes vacsorára készülnek a házaspárok, és természetesen nem feledkezhetünk meg a páskavacsoráról sem. Emellett több olyan hétközi alkalmunk is van, amelynek szerves része az együtt elfogyasztott vacsora. Ez nem véletlen, hiszen a Biblia is rendkívül gazdagon beszél az étkezésről. Az asztalközösség és az evés az egész Szentíráson átívelő motívum. Isten első parancsa az emberhez is az evéshez kapcsolódott: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” Tudjuk, mi lett ennek a történetnek a következménye. Az Ószövetségben újra és újra előkerül az étkezés: gondolhatunk a páskavacsorára, az áldozati húsokra vagy a mannáról való gondoskodásra. De az Újszövetségben is központi jelentőségű ez a kép: Jézus sokakkal együtt vacsorázott, példázataiban gyakran beszélt ételekről, de talán elég az utolsó vacsorára gondolnunk. Sőt, a Szentírás végén, a Jelenések könyvében is egy vacsora jelenik meg előttünk: a Bárány menyegzője. Az étkezés az egész Biblián átívelő kép. Az evés és az ivás képe nem véletlenül jön elő János evangéliumában sem. Jézus ezeket a legalapvetőbb emberi szükségleteket használja szemléltetésképp, amikor az üdvösségről és a küldetéséről beszél. Múlt héten láttuk, hogy a samáriai asszony a földi vízre gondolt, miközben Jézus az élő vízről beszélt. Most ugyanez történik a tanítványokkal is: Jézus az ételről szól, ők pedig megint csak a felszínen maradnak. Pedig Jézus azért használja a víz és az étel képét, mert ezek létszükségletek. Azt akarja megmutatni, hogy amit mond, az nagyon fontos, az a legmélyebb hiányainkra ad választ. Ezért fontos komolyan vennünk Jézus szavait. Három dolgot szeretnék kiemelni, amire hív ma bennünket Isten Igéje: 1. Láss Jézus szemével! 2. Élj Jézus eledeléből! 3. Vegyél részt Jézus munkájában! 1. Láss Jézus szemével! A tanítványok visszatérnek Jézushoz, ételt hoznak neki, és teljesen természetes módon arra gondolnak: a Mester biztos éhes. Hosszú út van mögötte, kint ült a melegben, egy megterhelő beszélgetése volt: ennie kéne. A gondoskodásuk jó szándékú és indokolt. Jézus azonban egészen mással foglalkozik. Azt mondja: „Nekem van eledelem, amit ti nem ismertek”. A tanítványok nem értik meg, hogy miről beszél. Értetlenkednek: „Talán valaki hozott neki enni?” A tanítványok csak a Mestert látják, aki fáradt és bizonyára éhes is. Jézus viszont lát egy asszonyt, aki megtelt élő vízzel, és lát egy egész várost, amelynek a szíve megmozdult Isten felé. A tanítványok a jelen pillanat szükségleteire figyelnek, Jézus az Isten országára. Elvben ugyanazt látják, de mégis teljesen más a perspektíva. Ezért mondja Jézus: „Emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra!” Másszóval: Nézzétek, hogy Isten micsoda munkát végzett a szemetek láttára! A tanítványok nem voltak vakok, csak rossz irányba néztek. Lefelé: a szükséglet, az étel, a földiek. Pedig ott vannak előttük a samáriaiak, akik az asszony hatására megtértek Jézushoz, egy egész város! De ők még mindig arra a pár falatra figyeltek, amit a Mesternek hoztak. Jóindulatúak voltak, jót cselekedtek, Jézusnak akartak a kedvében járni, csak éppen rosszkor. A saját kis világukra figyelnek, miközben Isten hatalmas munkája zajlik körülöttük. Az étel fontos. A Mesterről való gondoskodás fontos. De most másnak van az ideje. Jézus nem azért szól rájuk, mert rosszat tesznek, hanem mert amíg a földi szükségletekkel vannak elfoglalva, lemaradnak a legfontosabbról: arról, hogy mit tesz éppen az Atya a szemük láttára. Talán mi is gyakran vagyunk így. Lefele nézünk és el vagyunk foglalva azzal, ami előttünk van: feladatok, határidők, gondok. Aztán újra: feladatok, határidők, gondok. És teljesen jogosan lefoglal, hogy mit kell még elvégeznünk, meg leterhelnek a gondok meg a betegség. Csak az a baj, hogy közben nem nézünk fel, nem emeljük fel a szemünket és nem vesszük észre a nagyobb képet, hogy miközben mi el vagyunk foglalva a saját kis világunkkal Isten nagy terve hogyan bontakozik ki a szemeink előtt. Jézus ma is ugyanarra hív: emeld fel a szemedet! Ez nem azt jelenti, hogy ne foglalkozz a földiekkel, hagyd el a kötelességeidet és a bajokkal ne is foglalkozz… Hanem azt, hogy mindezek között nézz fel és lásd a nagyobb képet, a mennyei perspektívát. Ne engedd, hogy elvakítson a kis ételes kosár: a teendők és a problémák, hanem vedd észre, hogy Isten hogyan szeretne munkálkodni a hétköznapjaid során! Lehet, hogy amikor valaki szomjúhozik az Igére és Isten elkészíti a lehetőséget, hogy bizonyságot tegyünk neki, akkor nem az a legfontosabb, hogy időben kész legyen az ebéd és lerázzuk az illetőt. Vagy amikor valakinek testvéri támogatásra van szüksége, vagy arra, hogy meghallgassák, akkor nem az a prioritás, hogy én is elpanaszkodjam neki, hogy bezzeg nekem milyen rossz. Ha folyamatosan csak lefele nézünk és a saját világunkkal vagyunk elfoglalva, akkor nem vesszük észre, hogy mit készít Isten. Jézus ezért hív minket is: Emeljétek fel szemeteket! Nem azért, hogy elhanyagoljuk a földieket, hanem hogy közben meglássuk a mennyeieket is. 2. Élj Jézus eledeléből! Gyakran úgy tekintünk az Istennek való engedelmességre, mint ami elvesz az életünkből, ami lekorlátoz és megterhel. Még hívőként is érezhetjük azt, milyen nehéz Istennek tetsző módon élni. Hogy fáradságos dolog keresztyénnek lenni: Istent követni, szeretni a másikat – még az ellenséget is –, nem megharagudni, hanem megbocsátani, időt szánni az elcsendesedésre, megtartani Isten törvényét. Milyen nehéz mindez! Különösen erősen jelentkezik ez akkor, amikor valaki aktívan szolgál. Hiszen Istennek tesszük, mégis gyakran elfáradunk benne. Megterhelő tud lenni, főleg akkor, ha nem látjuk a gyümölcsét, vagy ha nem kapunk visszajelzést, megerősítést. Ilyenkor könnyen úgy érezzük: csinálni kell, mert elvállaltuk, mert felelősek vagyunk érte, mert nem nézne ki jól kihátrálni. Így a szolgálat is válhat teherré, amelybe bele lehet fáradni. Én magam is ismerem ezt az érzést: amikor túl soknak tűnik Isten szolgálata, túl nehéznek az ő akaratát cselekedni. Ezzel szemben mit mond Jézus? Azt mondja: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” Azt látjuk, hogy Jézus számára az Atya akaratának teljesítése, Isten munkájának a bevégzése nem valami felesleges fáradság, valami visszatartó erő, valami életet megszürkítő dolog, hanem eledel. Eledel, ami táplál, ami erőt ad, ami megelevenít. Jézus számára ezt jelentette az Atya akaratát cselekedni. Ez az, ami Őt táplálta. Jézus ezzel nemcsak magáról jelent ki valamit, hanem utat is mutat nekünk. Azt mondja: az Isten akaratát cselekedni nem valamiféle feladat vagy teher, hanem táplálék. Táplálék, ami erőt ad, ami éltet, ami növekedést serkent. Na hát szoktunk mindenféle módon gondolni az engedelmességre, csak így nem. Szerintem megdöbbentő ez, hogy nekünk nyomorult, semmirekellő embereknek van lehetőségünk megismerni a mindenható Istent és az Ő szándékát a mi életünkkel, és még mi vagyunk azok, akik ezt a hatalmas ajándékot sokszor tehernek élik meg. Mert milyen nehéz Isten igéje szerint élni, mennyi mindenről le kell mondani, milyen fáradságos dolog Isten tervébe beleilleszkedni. Le vagyunk korlátozva, le vagyunk terhelve. Vagy legalábbis így éljük ezt meg sokszor. És valóban: ha a saját erőnkből próbálunk engedelmesek lenni, akkor az kimerítő lesz. Ha Krisztus nélkül akarjuk Isten útját járni, abból erőlködés lesz, meg megfelelés, bizonyítás, kifáradás. Ilyenkor nem csoda, ha a keresztyénség súlyként nehezedik ránk. Isten nélkül nem lehet Isten akaratát cselekedni. De nem kell ennek így maradnia. Nem erőlködő engedelmességet vár tőlünk Isten, hanem élő kapcsolatot Jézussal. Ha hozzá kapcsolódunk, ha belőle élünk, akkor az engedelmesség nem puszta kötelesség lesz, hanem válasz a kegyelemre. És akkor ami addig fáradság volt, táplálékká válik. Ezért a kérdés nem csak az, hogy szeretnénk-e Istennek engedelmeskedni, hanem az is, hogy miért tesszük. Kényszerből vagy hálából. Mert csak az utóbbi lehet eledel, ami éltet, ami növekedést ad, ami táplál. Jézus azt mondta, számára az az eledel, hogy bevégzi az Atya munkáját. János evangéliumában többször is elmondja Jézus: Az Atya elküldött, hogy ezt és ezt megcselekedjem. És Jézus meg is tette ezt. Az egész élete azt szolgálta, hogy az Atya akaratát bevégezze. Ezért hangzott el a kereszten is: elvégeztetett. És itt válik igazán megdöbbentővé, amit Jézus mond: az én eledelem, hogy bevégezzem az Atya munkáját. Hogy elvégezzem, amit el kell. Ebben benne volt a verés, az elutasítás, a magány, a szenvedés, a halál. És Jézus mégis azt mondja: Ez az eledelem. Ebből élek, ez táplál engem. Jézus eledele az volt, hogy téged és engem megmentsen. Még a nagy szenvedések árán is. Te hogyan válaszolsz erre? Panasszal, hogy jajj milyen nehéz Istent követni? Vagy hálából odaszenteled magad és ez az engedelmesség éltet téged is? Tehát az Atya munkája olyan értelemben be van végezve, hogy a megváltás megtörtént. De éppen ezért most nem lezárás következik, hanem meghívás: Jézus nemcsak elvégezte a munkát, hanem be is von minket abba, amit az Atya ma is végez — és erről szól a harmadik pont. 3. Vegyél részt Jézus munkájában! Hiszen azt mondja Jézus a tanítányoknak: 38Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be. Jézus minket is hív, hogy álljunk be az aratásába, hogy mi is legyünk részesei az Ő munkájának! Pont úgy, mint a samáriai asszony. Ő nem teológiai képzést kap, nem tanfolyamra megy, nem stratégiát dolgoz ki. Találkozik Jézussal, megváltozik az élete és elindul másokhoz. Elmondja, amit átélt. És Isten munkája mozgásba hozza az egész várost. Jézus már abban a pillanatban bevonja ezt az asszonyt az aratásba, amikor a szívében megszületik a hit. Mert a Jézussal való találkozás ilyen: aki átéli annak az örömét, rögtön megy és másokkal is szeretné azt megosztani. Ez az asszony találkozik Jézussal és erről bizonyságot tesz. Ilyen egyszerűen Isten munkatársává válhat valaki az aratásban. De fontos azt is kihangsúlyozni, hogy Jézus nem arra hív, hogy egy friss szántóföldet műveljünk meg. Azt mondja: „azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” Jézus arról beszél, hogy Isten nagy munkája nem velünk kezdődött. Isten munkája évezredek óta folyik. Ő már réges rég elkezdte a vetést. Sőt, már sok-sok embert felhasznált ebben a nagy munkában. Volt már, aki imádkozott, aki bizonyságot tett, aki Isten Igéjét hirdette. És most Jézus ebbe a munkába hív minket is. Ez egyrészt nagy megnyugvás lehet, hogy nem nekünk kell nagyot alkotni, hiszen Isten az, aki a növekedést adja, másrészt viszont alázatra indíthat, hiszen Isten az, aki a növekedést adja. Mindazonáltal ez ne indítson minket lustaságra, hogy akkor itt nincs is rám szükség. Isten akarata az, hogy részt vegyünk a munkájában és hirdessük az Igét. Könnyű azt gondolni: „Én nem vagyok alkalmas. Nem tudok jól beszélni. Nem vagyok elég képzett. Nem vagyok elég bátor.” De talán jól ismerjük a hívő bölcseletet: Isten nem az alkalmasokat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá. Egy William Wolcott nevű angol képzőművész 1924-ben New Yorkba utazott, hogy papírra vesse benyomásait a városról. Egy délelőtt meglátogatta hivatalában egy korábbi munkatársát, amikor hirtelen úgy érezte, készítenie kell egy-két vázlatot. Látván, hogy van papír a barátja íróasztalán, megkérdezte: - Használhatom ezt? - Az nem rajzpapír. Az közönséges csomagolópapír - válaszolt a barátja. Wolcott nem akarta elveszíteni az ihlet fonalát, fogta a csomagolópapírt, s azt mondta: - Semmi sem közönséges, ha tudod, hogyan használd. Ezen a közönséges papírlapon Wolcott két vázlatot készített. Még ugyanabban az évben e vázlatok egyike 500 dollárért, a másik 1000 dollárért kelt el, ami 1924-ben szép summa volt. A mester kezében a legközönségesebb papírfecniből is lehet mestermű. Isten tudja hogyan használja az ilyen papírfecniket. Na de mi is a célja az egész aratásnak? Miért von be minket egyáltalán Isten? Hát nem tudná ezt egyedül is megoldani? De bizonyára megtudná. Viszont Jézus megnevezi az aratás célját: „hogy együtt örüljön a vető és az arató.” Isten be akar vonni minket a munkájába, hogy együtt örüljön, ünnepeljen velünk. Isten akarata az, hogy osztozzon velünk az aratás örömében. Az ókorban az aratás nem csendes, magányos munka volt, hanem közösségi öröm. Amikor a termést betakarították, akkor lakoma következett, ének, hálaadás, ünneplés. Ezért hív be minket az ő munkájába. Nem azért, mert nélkülünk ne tudná megmenteni a világot, hanem mert velünk akar örülni. Részesíteni akar minket az aratás öröméből. Felfogjuk mi ezt? Tehát a mai Igéből három felszólítást láthattunk: 1. Láss Jézus szemével: azaz emeld fel a szemeidet a földiekről és vedd észre a mennyei perspektívát! 2. Élj Jézus eledeléből: azaz legyen az engedelmesség számodra is teher helyett éltető és tápláló eledel! 3. Vegyél részt Jézus munkájában: azaz csatlakozz ahhoz az aratáshoz, amit Ő már elkezdett és osztozhatsz az Atya örömében! Amen