A látás útja

---

---

Textus: János 9,35-41 35 Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: Hiszel te az Emberfiában? 36 Ő így válaszolt: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? 37 Jézus így felelt neki: Látod őt, és ő az, aki veled beszél. 38 Erre az így szólt: Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt. 39 Jézus pedig ezt mondta: Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. 40 Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: Talán mi is vakok vagyunk? 41 Jézus ezt mondta nekik: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök. János evangéliumának 9. fejezetében egy különös gyógyítást látunk. Jézus találkozik egy emberrel, aki születésétől fogva vak. A tanítványok a múlt okát keresik – ki vétkezett? –, Jézus azonban a jövő felé mutat: nem vétkezett senki, hanem azért vak, hogy Isten cselekedetei legyenek nyilvánvalóvá az életén. Szavával és a nyálas sárral megkent szemével elküldi az embert a Siloám tavához, aki engedelmeskedik, megmosakszik, és látni kezd. De a történet itt nem ér véget. A gyógyulás vitát indít el: kérdezik a szomszédok, faggatják a farizeusok, végül ki is közösítik őt. Amikor azonban az emberek megvetik, Jézus újra megkeresi őt, kijelenti magát neki, és a meggyógyított ember teljes bizonyosságra jut, leborulva imádja az Emberfiát. Ez a történet nem csak a testi gyógyításról szól. Jézus tanulságképp azt mondja a történések után: „Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek.” Tehát ez a történet nemcsak egy ténylegesen megtörtént testi gyógyítás, hanem jelképesen bemutatja azt az utat is, amin keresztül valaki eljuthat a lelki vakságból a látásig. Ma ezt az utat szeretnénk végigjárni, és öt állomást megvizsgálni, amelyeken keresztül Jézus a vakságból a látásra vezet. 1. Az első dolog, amit megtudunk erről az emberről, az az, hogy születése óta vak. Gondoljunk bele, mit jelentett vakon élni az ókorban. Nem voltak segédeszközök, nem volt társadalmi ellátás, nem voltak kisegítő lehetőségek. Egy vak ember teljesen másokra szorult: nem tudott dolgozni, nem tudott önállóan közlekedni, gyakran a város szélén koldult, kiszolgáltatva az emberek jóindulatának. Az élete sötétség és bizonytalanság volt. Mindenki innen indul… A Biblia arról tanúskodik, hogy születésünktől fogva nem látjuk Istent, nem értjük az útját, és nem tudjuk magunktól megtalálni őt. Lehet, hogy jól eligazodunk a világ dolgaiban, sikeresek vagyunk a munkánkban, mégis vakok vagyunk arra, ami igazán számít. Hiszen Jézus Nikodémusnak is elmondja: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” Ez a mi közös kiindulópontunk: a lelki vakság állapota. De mit jelent ez a lelki vakság a mindennapokban? Elsősorban azt, hogy az ember nem lát túl a látható világon. Istent egyáltalán nem veszi észre. Látja a feladatait, a határidőit, a nehézségeit – de nem látja mindezt az örökkévalóság fényében. Döntéseket hoz, tervezi a jövőjét, küzd a gondjaival, örül a sikereinek, mégis hiányzik az a mennyei perspektíva, amely megmutatná, mi az igazán fontos. A lelki vakság ezért olyan, mint a rövidlátás. Az ember a közeli dolgokat élesen látja: a megélhetést, az előrejutást, a feladatokat. Ami azonban örök értékű, arra már nem figyel. Így könnyen az válik döntővé, ami mulandó, és háttérbe szorul az, ami Isten szerint valóban számít. Ez a vakság abban is megmutatkozik, ahogyan a nehézségeinket szemléljük. Sokszor csak azt látjuk, ami velünk történik, de nem látjuk, hogy Isten mit kezdhet vele. Látjuk, teljesen jogosan, a terhek súlyát, a problémák nagyságát, de nem látjuk azt az Atyai szeretetet, ami még ezeket is a javunkra tudja formálni. A jelen helyzet kitölti a látóterünket, és így eltakarja az örökkévalóság távlatát. És talán éppen ezért nehéz felismerni ezt az állapotot. Mert közben az életünk kívülről rendezettnek tűnhet, a mindennapok működnek, a feladatok haladnak. Csak éppen hiányzik az a látás, amelyben minden a helyére kerül és nagyobb értelmet nyer. És hiányzik az a világosság, amelyben megláthatjuk a mi elveszettségünket és az Atya szeretetét. Tehát mindnyájan innen indulunk: lelkileg vakok vagyunk, nem látjuk Istent és nem is értjük az Ő dolgait. 2. Viszont itt lép be Jézus a történetbe, és itt érkezünk el a második állomásunkhoz. Ugyanis Jézus azért jött, hogy ebből a lelki vakságból kigyógyítson bennünket. Ő maga mondja el: „Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak”. Tehát Jézus nem akar minket sötétségben, bizonytalanságban hagyni, hanem szeretne minket látással megajándékozni. Szeretne a vakságunkból kigyógyítani minket. Ezt a történetben is látjuk: nem a vak ember indul el Jézus felé, nem ő üvöltözik, mint Bartimeus, hanem Jézus veszi észre őt. Nem az ember kezdeményez, hanem Jézus közeledik hozzá. Ő szólítja meg, ő keni meg a szemét, és ő nyitja meg előtte a gyógyulás lehetőségét. Ez a történet nagyon szépen bemutatja Isten megelőző kegyelmét és az ember felelősségét. Hiszen Jézus az, aki kezdeményez, Ő adja 100%-osan a gyógyulást, Ő szólítja meg a vak embert. És mégis ennek a vaknak is van felelőssége: el kell mennie és meg kell mosakodnia a Siloám-tavában. Tehát Jézus szavára hittel kell válaszolnia a gyógyulás érdekében. Ettől még Jézus adta a gyógyulást, de azt hittel meg kellett ragadnia. Tehát egyszerre van jelen az, hogy 100%-ban Jézus ad gyógyulást és az, hogy az embernek hittel kell válaszolnia Jézus szavára. De ez majd a következő lépésünk lesz a gyógyulás útján… Viszont még maradjunk a második pontnál. Ugyanis Jézus minket is szeretne kigyógyítani a lelki vakságból. Jézus ma is ugyanígy közeledik az emberhez. Először is: meglát, ahogyan a történetben tette. Látja a nyomorúságunkat, a vakságunkat, a kilátástalan helyzetünket. Másrészt Ő nem közömbös, hanem jön és gyógyulást szeretne adni. Ennek érdekében szólít minket az Igéjével, figyelmeztet életünk eseményeivel és keres bennünket fáradhatatlanul, mint a pásztor az elcsatangolt juhait. De csak az nyerhet gyógyulást, aki felismeri, hogy vak. Aki azt gondolja, hogy lát, azzal nem lehet mit kezdeni. Jézus maga mondja a farizeusokról: „mivel azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.” Mert a gyógyulás ott mehet végbe, ahol az ember már nem bízik a saját látásában. Amíg valaki úgy érzi, hogy rendben van az élete, hogy nincs szüksége segítségre, hát még Jézusra, addig nem is keresi a gyógyulást. Amíg valaki nem érzi magát betegnek, nem megy orvoshoz. Vagy ha el is megy, nem fogadja el a diagnózist. Pedig csak azon lehet segíteni, aki felismeri, hogy segítségre szorul. A lelki életben is így van. Akkor indulhat el a gyógyulás, ha eljutunk oda: nem látok úgy, ahogyan kellene. Nem értem igazán Istent, és nem tudom magamtól megtalálni az utat hozzá. Szükségem van valakire, aki segít. És éppen ez a felismerés nyitja meg az utat Jézus gyógyító munkája előtt. Gondoljunk csak bele, hogy ha ez a vak ember azt mondta volna Jézusnak, hogy köszönöm szépen, engem nem kell meggyógyítani, én jól vagyok így… Milyen abszurd lenne ez a helyzet. Egy ember, aki soha nem látott, aki egész életét sötétségben élte le, aki előtt most ott áll a gyógyulás lehetősége, és mégis azt mondja: nincs rá szükségem. Szinte elképzelhetetlen. Hiszen aki valóban vak, az mindenekelőtt látni szeretne. És mégis, lelki értelemben ez az abszurd helyzet sokszor előfordul. Az ember élhet úgy Isten nélkül, hogy közben nem érzi a hiányt, vagy csak nem akar azzal szembenézni. Megszokhatja a sötétséget, berendezheti benne az életét, és már nem is vágyik igazán a világosságra. És még a nagyon vallásos ember is járhat így, gondoljunk csak a farizeusokra. Kívülről minden rendezettnek tűnhet, mégis hiányzik az, amiért Jézus jött: a valódi látás. Talán éppen ez mutatja meg, milyen mély a lelki vakság. Nemcsak azt jelenti, hogy nem látunk, hanem azt is, hogy nem vesszük észre, hogy vakok vagyunk. És ezért olyan nagy kegyelem, amikor valaki mégis felismeri Jézus szavára: így nem maradhatok, nekem gyógyulásra van szükségem. Tehát ez volt a második pont, hogy Jézus keres és megszólít. Ez elvezethet bennünket a felismerésre, hogy gyógyulásra van szükségünk. De a történet nem áll meg itt, hanem tovább vezet oda, amikor az ember nemcsak érzi a szükséget, hanem engedelmesen válaszol is Jézus szavára. 3. A harmadik állomás az ember engedelmes válasza. Jézus már megszólalt, lehetővé tette a gyógyulást, most az ember következik. A vak ember döntéshelyzetbe került. Elindul-e a Siloám tavához, ahogyan Jézus mondta, vagy marad ott, ahol addig volt? Nem tudjuk, milyen messze volt a tó. Nem tudjuk, mennyi ideig tartott az út. Azt sem tudjuk, hány lépést tett meg bizonytalanul, botladozva, másokra utalva. De egy dolgot tudunk: elindult. Megtette azt a lépést, amelyet Jézus kért tőle. Ez nagyon nagy hitre vall. Még nem látott semmit. Nem volt bizonyítéka, hogy meg fog gyógyulni. Nem volt semmi tapasztalata, nem tudta, mi fog történni. Csak egy ígérete volt Jézustól, és erre az ígéretre teljesen rábízta magát. Itt kezdődik a hit: nem látok, mégis elindulok. Nem értem még, Jézus mit akar ezzel, de mégis rábízom magam. Itt, mellettünk a folyosón, mozgásérzékelős lámpák vannak. Így este, amikor már sötét van, kissé ijesztő lehet belépni a kapun. Hiszen egy régi épület sötét folyosójára a 8. kerületben nem biztos, hogy szívesen lép be az ember. De amint megtesszük az első lépést, felkapcsolnak a lámpák és szépen megvilágítják ezt az otthonos kis belső udvart. Elsőre ijesztőnek, sötétnek tűnik ez a szűk folyosó, de amint megtesszük az első lépést, minden kivilágosodik… Az első lépést mindig hitben kell megtenni! Jézus szól, még talán nem látjuk a teljes képet, nem értjük hova visz az út, de az első lépést meg kell tenni, hogy minden világossá váljon. Jézus annyit mond: „Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában”. Elég furcsa parancs mindenféle kontextus nélkül, de Jézus szavára elindul ez az ember és meggyógyul a látása. Hitből megteszi az első, meg a második, meg a nem tudjuk hányadik lépést, és egészen máshogy tér vissza, megváltozik a teljes élete. A világ nem változott meg körülötte. Ugyanazok az utcák, ugyanazok az emberek, ugyanaz a város vette körül. Mégis minden más lett, mert ő már látott. Nem a körülmények változtak meg, hanem az, ahogyan érzékelte azokat. Nem új valóság vette körül, hanem új szemeket kapott a régi valósághoz. Így történik ez a lelki életben is. Amikor Jézus helyreállítja a látásunkat, nem a helyzetünk változik meg először, hanem a szemünk. Ugyanabban az életben maradunk, ugyanazok a terheink és a feladataink, de már nem ugyanúgy látjuk őket, hiszen elkezdjük Isten uralma alatt látni a világot. Ilyenkor az ember másként viszonyul ugyanazokhoz a helyzetekhez, másként értékeli azt, ami történik vele, és olyan összefüggéseket vesz észre, amelyeket korábban nem látott, hiszen már számol a Mindenható Istennel és tudja, hogy jó kezekben van. Tehát a harmadik állomás az ember engedelmes válasza. Lehet, hogy mi is éppen ennek a küszöbén vagyunk: hallottuk Jézus szavát és a döntés előttünk áll: megtesszük-e az első lépést hitben? Rábízzuk-e magunkat az Ő szavára? Vagy mérlegelünk, jól elvagyunk a sötétségben, mert hát nincs garancia, hogy Jézus majd megoldja a nyomorúságom… Az Ige bátorít: indulj Jézus szavára, akkor is ha még nem látod a teljes képet és akkor gyógyulást találsz. 4. Ez a vak ember elindult és meggyógyult a szeme. És érdekes az a lelki folyamat is, amin keresztül megy. Bizonyára tényleges látáshoz is hozzá kellett szoknia és kellett egy kis idő, hogy adaptálódjon a szervezete. Ugyanígy a lelki szemei és szép fokozatosan nyílnak meg. Ez abból is látszik, ahogyan beszámol az eseményekről. Először csak annyit mond: az az ember, akit Jézusnak hívnak, megkente a szememet és elküldött a tóhoz, én elmentem megmosakodtam és most már látok. Eltelik egy kis idő, és amikor a farizeusok kérdezik, már azt mondja, hogy Jézus próféta. Aztán gondolkozik tovább, olvashatjuk is a gondolatmenetét: „Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni.” Tehát eljut oda, hogy Jézus Istentől való. És a végén, amikor ismét találkozik Jézussal, akkor már Uramnak szólítja Őt és leborulva imádja. Érdemes megfigyelni, hogyan nevezi meg Jézust a történet folyamán: 1. Először: Az az ember, akit Jézusnak hívnak 2. Utána: Próféta 3. Harmadjára: Valaki, aki Istentől való 4. Végül: Úr. Szép fokozatosan összeáll számára a kép. Jézus nem lehet más, mint maga az Úr. És ez a negyedik állomás: a teljes bizonyosság. Ez a folyamat sokat elmond a hit természetéről. A lelki látás nem mindig egyetlen pillanat alatt teljesedik ki, hanem gyakran útközben tisztul. Az ember először csak annyit tud kimondani, amennyit már megértett Krisztusról, aztán ahogy tovább vezeti őt Isten, egyre világosabb lesz számára, kicsoda Jézus valójában. Így történik ez ma is. Valaki először csak annyit lát, hogy Jézus fontos, meg milyen szépen tanít. Később felismeri, hogy több mint tanító vagy próféta. Aztán megérti, hogy Ő az Istentől jött Megváltó. És végül eljut oda, hogy személyesen is Úrnak vallja, és rábízza az életét. A történet csúcspontja ezért nem pusztán a testi gyógyulás, hanem az, amikor ez az ember leborul Jézus előtt és imádja őt. Itt válik teljessé a látása. Már nemcsak a világot látja, hanem Jézust is, annak aki. És ez a valódi gyógyulás: amikor az ember felismeri, kicsoda Jézus, és leborulva imádja őt. Számodra kicsoda Jézus? Csak egy történelmi személy? Egy nagy tanító? Egy próféta? Egy a sok vallásalapító közül? Egy tanácsadó, akihez fordulhatsz, amikor baj van? Vagy már az, akihez személyesen is így szólsz: Uram? Mert az igazi lelki látás mindig ide vezet. Nem csupán új gondolatokhoz, új látásmódhoz, hanem személyes hódolathoz, teljes bizonyossághoz, hogy Jézus Úr és én hozzá szeretnék tartozni. 5. Innen jutunk el az utolsó állomáshoz, ahol ez a bizonyosság már nem marad rejtve, hanem bátor bizonyságtétellé válik. A meggyógyított ember nem tanult teológiát, nem lett szónok, és nem kezdett hosszú igemagyarázatokba. Amikor kérdezik, hogy mi történt vele, egyszerűen csak elmondja: „Vak voltam, és most látok. Jézus meggyógyított.” Ennyi az ő bizonyságtétele. Rövid, egyszerű és igaz. Nem elmélet, hanem megtapasztalt valóság. Ez legyen iránymutató számunkra is. A bizonyságtétel nem elsősorban ékesszólás, vagy különleges tudás továbbadása, és nem is valamilyen egyházi „kánaáni nyelv” használata. Hanem annak az őszinte elmondása, hogy mit tett velünk Jézus. Honnan hozott ki, mit változtatott meg, hogyan adott új látást az életünknek. A legegyszerűbb bizonyságtétel sokszor a legélőbb, mert valódi. Ez fel is szabadíthat minket, hiszen nem kell félnünk attól, hogy a bizonyságtételünk nem elég szép, vagy jól megfogalmazott. A meggyógyult ember egyszerűen fogalmaz és mind a mai napig olvashatjuk a bizonyságtételét. A körülöttünk élők hallották-e már az evangéliumot? Na de nem úgy, hogy fejbe vágtuk őket az Igével, hanem hallották-e tőlünk, hogy milyen változást végzett Jézus a mi életünkben? Elmondtuk-e nekik, hogy miből szabadított meg, miben formált, mit munkált ki bennünk Isten? Egyáltalán be tudunk-e számolni ilyesmiről? Vagy mindig ugyanazt a történetet emlegetjük, akár évtizedek múltán is, mert azóta nem is figyelünk az Úrra? Lehetünk bátor bizonyságtevők: mondjuk el másoknak is azt, hogy Jézus mit végzett el a mi életünkben! És még valami fontos történik itt. Ez az ember akkor is ragaszkodik az igazsághoz, amikor ezért árat kell fizetnie. Kiközösítik, elutasítják, kitaszítják a közösségből – ő mégsem tagadja meg azt, amit Jézus tett vele. Nem hátrál meg, nem hallgat el, nem próbál alkalmazkodni. Inkább vállalja a veszteséget, mint hogy megtagadja Jézust. Aki valóban találkozott Krisztussal, az nem tud úgy élni, mintha semmi sem történt volna. Az hűségesen ragaszkodik hozzá, akkor is, ha ezért nem értik meg, ha ezért kiközösítik őt, ha azt mondják a munkahelyen meg a családban, hogy milyen balfék vagy… A meggyógyult ember a támadások ellenére is ragaszkodik az igazsághoz: vak voltam, most már látok, mert Jézus meggyógyított. És milyen beszédes a történet vége: amikor az emberek kizárják, Jézus keresi meg őt újra. Az ember elveszíthet emberi közösségeket Krisztusért, de Krisztust soha nem veszíti el. Sőt, sokszor éppen ott kerül a legközelebb Jézushoz, ahol minden más eltűnik. Mert Ő ott van velünk a magányunkban és nyomorúságunkban is. Ez az utolsó állomás tehát a bizonyságtevő élet. Látni Krisztust, hozzá tartozni, és egyszerűen, hűségesen elmondani: vak voltam, és most látok, mert Jézus meggyógyított. Tehát látjuk a teljes utat. Mindnyájan a lelki vakság állapotából indulunk, ahol még nem látjuk Istent. Jézus viszont pont azért jött, hogy ebből kigyógyítson bennünket, ezért keres és szólít minket az Igéjén keresztül. Ezért döntés elé kerülünk: megtesszük-e hitből az első lépést akkor is, ha még nem látjuk a teljes utat? Ha rábízzuk magunkat Jézus szavára akkor jöhet a következő állomás, ahol megszülethet a teljes bizonyosság és Úrnak nevezhetjük Jézust. És végül erről egyszerűen bizonyságot is tehetünk. Te hol tartasz ezen az úton? Még a vakságban, nem is látod, hogy szükséged lenne Jézusra? Vagy már látod a szükséget, de még nem akarsz változtatni, mert hát mit fognak szólni? Vagy már hallottad Jézus szavát, de még nem mertél a bizonytalanba elindulni? Esetleg már Jézus meggyógyította a látásod, tudod Őt Úrnak nevezni? Tudsz róla bizonyságot tenni mások előtt, nem fennhéjázva, hanem egyszerűen az igazságot elmondva? Bárhol is jársz, Jézus ugyanaz maradt az idők során, fordulj hozzá. Mert aki rábízza magát, azt végigvezeti ezen az úton a vakságból a látásig. Amen.