Az imádság formái

---

---

Kedves testvérek, a hetünk témája ez a kedves tanítványi mondat: „Uram, taníts minket imádkozni!”. Természetesen ma is ezzel a témával haladunk tovább, de mielőtt ezt megtennénk, jó ha egy kicsit visszaemlékezünk, hogy miről is volt szó az elmúlt két napban. Csütörtök este megérkeztünk és vacsora után voltunk együtt egy alkalmon, ahol az imádságról volt szó, úgy általánosságban, és olyan kérdésekre kaphattunk választ, hogy mi az imádság, kihez imádkozzunk, valamint mi az imádság célja/lényege. Itt előjött, hogy az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez is imádkozhatunk. Az imádságról pedig mint az Istennel való beszélgetésről gondolkodtunk. Tegnap délelőtt az imádság hogyanjáról volt szó, vagyis hogy miképpen is gyakoroljuk az imádságot. Itt megkülönböztettünk külső és belső szempontokat. Külső tényezőkként megvizsgáltuk, hogy milyen testhelyzetben imádkozzunk, egyedül vagy közösségben, röviden vagy hosszan, magunkban vagy hangosan, kötött szöveggel, vagy saját szavakkal, illetve az éneklés is előjött, mint az imádság egyik külső formája. A belső szempontoknál pedig olyan fontos elemei jöttek elő az imádságnak, hogy az legyen őszinte, történjen a Lélek által, hittel imádkozzunk, Jézus nevében, hálaadással, stb. Tegnap este pedig az imádság időpontjáról és helyéről volt szó, azaz hogy mikor és hol imádkozzunk. Mikor és hol legyen meg a helye az imádságnak az életünkben. Itt előkerült a reggeli, esti imádság, csendesség. Az étkezés előtti és utáni imádság. Valamint az is előjött, hogy ne csak kötött helye legyen az imádságnak, hanem az szüntelen történjen és a különböző élethelyzeteinkben is bátran forduljunk Istenhez. Ma pedig az imádságnak a fajtáiról lesz szó, amit én inkább úgy közelítettem meg, mint az imádságnak a tartalmi felosztását. Bizonyára többen is ismerjük ezt a felosztást, amit ki is vetítettem, hogy az imádság áll dicsőítésből, hálaadásból, bűnbánatból, és kérésekből. Ma ezeket fogjuk megvizsgálni, hogy melyiket hogyan végezhetjük jól, valamint hogy van-e ezek között valamilyen sorrend, és megvizsgáljuk, hogy a mi életünkben melyik milyen mértékben van jelen. Ezt úgy fogjuk megtenni, hogy mindig egy adott típusra fókuszálunk, ahhoz hozok igéket, és annak kapcsán gondolkozunk ezekről. De mielőtt ebbe belekezdünk, szeretném felhívni a testvérek figyelmét, hogy nagyon jó, ha ezek a tartalmi elemek tudatosan megvannak és elválnak a mi imádságunkban, de ennek megvan a maga veszélye is. Ez az alkalom, az imádságnak az ilyesfajta felosztása csupán praktikus segítséget szeretne adni az imádsághoz, de nem szabad, hogy ez a forma, ez a technika kerüljön középpontba, és ennek a formának a tökélesítése legyen a cél. A cél az, hogy egyre jobban megismerjük Istent és ez a tartalmi felosztás csupán ebben akar segítséget nyújtani. Tehát ha valaki úgy érzi, hogy túlzottan a technikára koncentrál imádság közben, vagy a forma akadálya lesz annak, hogy Istenre figyeljen, akkor bátran hagyja el, nem kell ehhez ragaszkodni. Mert ne a módszer tökéletesítése legyen a célunk, hanem Istennek a megismerése. Mindazonáltal, ha ezt a tartalmi felosztást jól használjuk és a helyén kezeljük, akkor nagyon nagy segítségünkre lehet a mindennapi imaéletünkben. Most ennek fényében haladjunk tovább és vizsgáljuk meg a különböző tartalmi pontokat. Először is, szeretném, ha különbséget tennénk a dicsőítés és hálaadás között. Ugyanis ezt a kettőt gyakran keverjük, összemossuk, sokszor nem értjük vagy nem érezzük igazán, hogy mi a különbség, szóval jó lenne ezt is rendbe rakni. A lényegi különbség abban áll, hogy mi vagy ki áll a középpontjában. … Érezzük, hogy hasonlít a kettő, de azért észleljük a különbséget is. Na és most, hogy tisztáztuk, hogy mi a különbség a kettő között, kezdjünk bele ezeknek az önálló vizsgálatába. Kezdjük a dicsőítéssel és a magasztalással. Talán ez az a része az imádságnak, ami a legkevésbe gyakorlatias és a tőlünk legtávolabb áll. Sokszor nem is értjük, legalábbis én gyakran nem, hogy mi értelme van a dicsőítésnek, hogy mi a célja a magasztalásnak. Hiszen Isten úgy is tudja, hogy Ő milyen, hogy neki milyen tulajdonságai vannak, miért lenne előrébb azzal, hogy én is megmondom neki és dicsérem érte? Remélem, most ezekre a kérdésekre választ fogunk kapni a Biblia tükrében, ezért is hozok most egy igét. Tehát Istent azért kell dicsőíteni, mert egyrészt, ezt parancsolja a Biblia (ez alapból is elég kéne legyen), másrészt pedig mert Ő megérdemli azt, hogy dicsérjük. Istent dicsőíteni annyi mint elismerni a nagyságát, Őt tisztelni, dicsérni és imádni elsősorban azért, mert egyedül Ő méltó erre a tiszteletre, dicséretre és imádatra. Mert a magasztalás, a dicsőítés az Isten iránt érzett imádatból és rajongásból fakad. Tehát ha nekünk a szívünk igazán Krisztusért ég, és vele van betelve, akkor ez a dicsőítés jönni fog magától. Tehát elsősorban nem arra kell figyelnünk, hogy a forma szerint, minden imádságot görcsösen ezzel kezdjünk, hanem arra, hogy a mindennapokban felismerjük Isten nagyságát és azzal töltekezzünk el, hogy Ő milyen hatalmas. És akkor természetesen fog jönni az Ő dicsőítése is. Az előző összehasonlító táblázatban azt írtam, hogy „megvallom, hogy kinek ismertem meg Őt”. Tehát a dicsőítésnek van is egy ilyen előfeltétele, hogy én ismerjem Istent. Hogy én tudjam, hogy kit dicsérek, és miért dicsérem. Ugye ezt mondtam előbb is, hogy a mindennapokban kell eltöltekeznünk Isten imádatával, és akkor a dicsőítés természetesen fog jönni számunkra. Épp ezért fontos, hogy naponta olvassuk a Bibliát és az életünk eseményeiben is felismerjük Isten munkáját, hogy ezek által is megismerjük Őt. Most elég sokat beszéltem a dicsőítésről, de lehet mégsem kaptunk választ a kérdésünkre, hogy mi a gyakorlati célja, gyakorlati haszna a dicsőítésnek. A dicsőítésre nem Istennek van szüksége, Ő tudja, hogy kicsoda. Erre nekünk van szükségünk mindig, mert mi gyakran nem tudjuk, elfelejtjük, meg nem vesszük komolyan, hogy kicsoda is Ő. Kisebbnek gondoljuk Őt, mint aki valójában. Elfelejtjük az Ő csodatetteit, magunknak tulajdonítjuk sokszor azt, amit Tőle kaptunk. És a dicsőítés éppen ezen az állapotunkon segít. Megvallom, kicsoda Ő, hogy Ő milyen hatalmas. Így nekem könnyű lesz alázatosnak lennem, és könnyebb lesz bíznom benne. Bízni abban, hogy neki minden lehetséges. Tehát ez a dicsőítés célja, hogy újra és újra ráeszméljünk, hogy milyen nagy Úr hallgat meg minket, hogy kivel beszélhetünk és ki előtt kell újra és újra megaláznunk magunkat. És épp ezért, nem véletlen, hogy a dicsőítés a sor elejére került, hogy ezt vettük elsőnek. Hiszen ha már az imádság elején tisztázom, hogy kivel is beszélek, akkor az egész imádság ennek a fényében fog elhangzani. A Bibliában is a legtöbb imádság Isten dicséretével kezdődik. És én is erre buzdítok mindenkit, hogy Isten dicsérete és magasztalása kapjon helyet a mi imádságaink elején. A következő dolog, amit megvizsgálunk, az a hálaadás. Talán a hálaadás sokkal jobban megfogható számunkra, hiszen elég gyakorlatias dolgokkal foglalkozik. Ugyanis a hálaadás során azt sorolja el az imádkozó, hogy mi mindent tett eddig Isten őérte, és mi mindent kapott az ember Istentől. Hálát adni azt jelenti, hogy megköszönjük Istennek, amit kaptunk tőle. Ugye ezek lehetnek egészen általános dolgok (általános, de nem természetes, ne vegyük természetesnek): van hol laknunk, van mit ennünk, van munkánk, valamiben jók vagyunk, vannak jó képességeink, stb. De lehetnek ezek különleges, egyszeri dolgok is: baleset nélkül ideértünk, elértünk egy buszt, felvettek valahova, együtt lehetünk ezen a hétvégén, stb… Hoztam ide is egy igét. „Mindenért hálát adjatok”. Hadd mondjam el itt is azt, hogy ahogyan a dicsőítés sem, úgy a hálaadás sem azzal kezdődik, hogy leülök imádkozni. Hiszen csak akkor tudok hálát adni, csak akkor tudok megköszönni Istennek dolgokat, ha tudom, hogy miért lehetek hálás. Éppen ezért az egész napunkat hálás szívvel kell töltsük, azzal a mentalitással, hogy mindaz, ami jó, ami velem történik, aminek én örülök, az mind Istentől van. Azt mind Istentől kapom. Mert hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtjük, hogy mindent Istennek köszönhetünk, hogy mindent Őtőle kaptunk. Elérünk valamit az iskolában, vagy a munkahelyen, és rögtön tele van a fejünk, hogy mi ezt jól megcsináltuk. Otthon, vagy a hobbinkban is elérünk valamilyen sikert, és rögtön mi vagyunk a legjobbak. Vagy itt a gyülekezetben, sokszor megfordul a fejünkben, hogy milyen jó szolgája vagyok Istennek, milyen jól végzem el ezt a feladatot. Ide is hoztam egy igét. Isten igéje figyelmeztet minket, hogy ne váljunk önteltté. Hanem a mi sikereinkben, győzelmeinkben is jusson eszünkbe az, hogy tőle kaptuk a képességeinket, lehetőségeinket, erőnket, egészségünket, stb. Mid van, amit nem úgy kaptál? No de megint itt a kérdés, mi a hálaadás gyakorlati célja és haszna? Itt az igében olyan szépen olvastuk, hogy „mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra”. Tehát a hálaadás a mi javunkra van, azért, hogy mi épüljünk általa. Megintcsak nem Istennek van szüksége arra, hogy mi nagy kegyesen hálát adjunk. Félre értsenek a testvérek, Isten nagyon örül, ha mi hálásak vagyunk, és el is várja, hogy megköszönjük neki az Ő áldásait, de elsősorban nekünk van szükségünk a hálaadásra is. Miért? Ide is egy igét hoztam. Tehát mi a gyakorlati haszna a hálaadásnak? Az, hogy így nem felejti el az ember, hogy Isten mennyi jót tett már vele. Mert, ha elsoroljuk, hogy milyen ajándékait tapasztaltuk meg az Úrnak, akkor könnyebben fogjuk rábízni a jövőt, könnyebben fogjuk elhinni, hogy Isten képes lesz ezután is cselekedni. Mert ha eddig megsegített, ezután miért ne tenné? Erre nekünk, imádkozóknak van szükségünk. A mi kicsi hitünknek, hogy el ne felejtsük, hogy az Úr mennyire a tenyerén hordozott eddig minket. És ezzel a bizalommal kérhetjük tőle újra és újra az Ő áldásait. És itt eszünkbe juthat egy ige, amit szintén sokat szoktunk hallani vasárnaponként. Az efezus 4, 6. És ez megerősíti azt, ami előbb elhangzott. Hogy a hálaadásnak nagy szerepe van a kérések előtt. Mert ha mi hálát adunk, akkor sokkal könnyebben fogjuk Istenre bízni a jövőt. Mondjuk el előbb, hogy mit kaptunk, azt köszönjük meg, és csak azután jöjjünk a kéréseinkkel. És nem véletlen került a hálaadás sem a második helyre, hiszen erre is szükség van ahhoz, hogy az imádságunk többi része a helyén legyen. És még egy igét hoztam a hálaadáshoz, ami még elő fog kerülni a hétvége során. Azt írja ez az ige, hogy hálaadásunk legyen egyre bőségesebb. Minél előrébb járunk a hitben, annál több legyen a hála az életünkben, annál nagyobb részét képezze a mi imádságainknak is a hálaadás. A mi imádságaink sokszor csak kéréseink felsorolásából áll, sokszor csak a megszokott kéréseinket mondjuk el Istennek, de Isten igéje arra buzdít minket, hogy a mi hálaadásunk legyen egyre bőségesebb. Vannak gyakorlati dolgok, amikkel ezt segíthetjük. Például nap végén mindig összegezzük azt, hogy miért is lehetünk hálásak aznap. Lehet akár imanaplót is vezetni, amelybe minden nap írunk 1, 3, 5 vagy bármennyi dolgot, amiért aznap hálásak lehetünk. Ez nagyban tud minket segíteni, és ez meg fog látszani a mi imaéletünkön és lelkiéletünkön is. A következő pontunk a bűnbánat. A dicsőítés mellett talán ez a másik azon része az imádságnak, ami gyakran el szokott maradni. A bűnbánat sokszor kimarad, főleg akkor, ha közösségben imádkozunk. Az imaközösségeinkben nagyon ritka az egészen konkrét és igazi bűnbánat. És úgy gondolom, hogy az egyéni csendességeink közben is nagy a kísértés, hogy ez a része ne legyen meg az imádságnak. Mert sokszor nem érezzük szükségét, vagy nem látjuk a magunk bűnét. Hoztam ide egy igét. Ez az ige arra tanít, hogy a keresztyén életben igenis helye van a bűnbánatnak, és ne csapjuk be magunkat azzal, hogy erre mi nem szorulunk rá és nem gyakoroljuk a bűnbánatot. Minden napunknak úgy kéne véget érnie, hogy számot adunk Istennek az aznapi bűneinkről és arra bocsánatot kérünk. Mert hozzá bátran mehetünk, hiszen Ő hű és igaz, aki megbocsátja bűneinket és képes minket megtisztítani mindenféle gonoszságtól. És éppen ezért jó, ha a dicsőítéssel kezdjük az imádságunkat, hiszen ha belátom, hogy Isten milyen hatalmas és tökéletes, akkor megfogom látni – akár az imádságom közben is -, hogy én milyen bűnös és esetlen vagyok, és hogy mennyire bűnbocsánatra szorulok. Nagyon sokat lehetne beszélni még a bűnbánatról, de most csak két rossz gyakorlatot szeretnék még kiemelni, ami gyakran előfordul az imádságainkban. Az első rossz gyakorlat, az az, amikor nem konkrétan valljuk meg a bűneinket, hanem csak úgy általánosságban. Elmondjuk, hogy: „bocsáss meg, mert gyarló emberek vagyunk, bűnös emberek vagyunk…” stb stb, de a konkrét bűnbánat elmarad. Márpedig Isten nem azt várja, hogy egy ilyen általános ténnyel, hogy gyarlók vagyunk, letudjuk a bűnbánatot. A Biblia sem azt szokta mondani, hogy valljátok meg, hogy milyen gyarlók vagytok, hanem azt, hogy valljátok meg bűneiteket. És ha megvizsgáljuk a Bibliában, főleg az Ószövetségben a bűnbánatokat, akkor megfigyelhetjük, hogy ezek sokszor milyen részletesek. Egy-egy próféta, egy-egy fontos szereplő sokszor egy egész fejezeten át sorolja a nép és a maga bűneit. Isten azt várja, hogy konkrét legyen a bűnbánatunk, és nevén nevezzük a bűnt. Tehát ne csak úgy imádkozzunk, hogy bocsáss meg Istenem, mert gyarló ember vagyok, hanem bátran és őszintén mondjuk el neki, hogy ma haragudtam a főnökömre, rosszat mondtam a munkatársamra, megbántottam a házastársamat, káromkodtam, csaltam, hazudtam, stb. Tehát Isten azt várja el tőlünk, hogy a mi bűnbánatunk legyen őszinte és egészen konkrét. És ne csapjuk meg magunkat azzal, hogy elég annyit elmormolni, hogy bűnös, gyarló vagyok, hanem tényleg nevezzük nevén a bűneinket. A másik rossz gyakorlat, az az, amikor álszent a mi bűnbánatunk. Amikor megvalljuk a bűneinket imádságban, de mégsem történik változás a mi életünkben. Ide is hoztam egy igét. Azt olvassuk, hogy a bűnbánatnak két része van: aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer. Odáig azért általában elszoktunk jutni, hogy megvalljuk, de sokszor mégsem hagyjuk el, hanem újra és újra elkövetjük ugyanazt a bűnt. Hát milyen álszent bűnbánat ez, hogy leborulok imádkozni, elmondom, hogy vétkeztem, egy-két óra eltelik, aztán megint azt csinálom. Ezek után mennyire lehet Isten szemében hiteles a mi bűnbánatunk? Az igazi bűnbánat nem csak a bűn megvallásából, hanem elhagyásából is áll. Most mindnyájan nézzünk mélyen a szívünkbe, és tegyük fel a kérdést, hogy: A mi bűnbánataink valóban igaziak-e? Amikor mi megvalljuk egy bűnünket, akkor el is hagyjuk-e? Mert ha nem, akkor nem is ért sokat az álszent megvallás. Isten az, aki ebben is meg tud minket változtatni. Őtőle lehet kérni szabadítást. Őtőle lehet kérni igazi bűnbánatot, ezt lehet kérni, hogy: Uram hadd lássam meg és hadd bánjam meg igazán a bűneimet. Egyedül az Úr Jézus képes minket átformálni. Viszont Isten tudja, hogy mi sokszor milyen hitetlenek vagyunk, ezért megengedi és bátorít, hogy emberi segítséget is kérjünk. Olvasom a Jakab 5, 16-ot. Jakab levele buzdít minket, hogy a bűneinket valljuk meg egymásnak is. Mert sajnos mi sokszor jobban szégyelljük bűneinket az emberek előtt, mint Isten előtt. Ez egyébként egy nagy probléma. De azt írja az ige, hogy ha megvalljuk bűneinket egy másik embernek, és azzal közösen imádkozunk, az is nagy segítség lehet számunkra abban, hogy a bűnbánatunk hiteles legyen, és ne csak a megvallásból, hanem az elhagyásból álljon. Nyilván nem egy teljesen random emberhez kell odamennünk, hanem valaki olyanhoz, akiben megbízunk, aki tudjuk, hogy megtért hívő és aki tudjuk, hogy segíteni szeretne nekünk a szabadulásunkban. Akihez bátran odamehetünk, hogy: Figyelj, segítséget szeretnék kérni, szeretnék veled megosztani valamit, van ez a bűnöm és jó lenne ha tudnánk ezért közösen imádkozni. És Isten áldása van azon, ha ilyen módon is, akár közösen leborulunk előtte és imádkozunk az egyik fél szabadulásáért Az utolsó pont nyilvánvalóan a kérés lesz. Azt hiszem erre nem kell buzdítani és bátorítani senkit, ez magunktól is nagyon szokott menni, viszont az, hogy mit, miért és hogyan kérünk, az nem mindegy. Először is, hadd ismételjük meg ezt az igét. Fontos, hogy nekünk minden kérésünk hálaadással menjen végbe, a kéréseinket mindig előzze meg a hálaadás. Mert ha visszaemlékezünk az Úr eddigi ajándékaira, akkor a jövőt is könnyebben fogjuk rábízni, erről már volt szó. Aztán az sem mindegy, hogy mit és miért kérünk. Mi a célja a kéréseinknek, és mi motiválja azokat? Sokszor a kéréseink csak magunkról szólnak. A saját vágyainkról, céljainkról, terveinkről, és csupán ezek megvalósításához kérünk a „Jóistentől” segítséget. Jakab 4, 3. Mit kérünk Istentől? Ilyen dolgokat, amelyeket csupán a saját élvezeteinkre akarunk eltékozolni? Isten nem azért van, hogy a mi saját terveinket és céljainkat segítsen elérni. Sokkal inkább azt kéne tőle kérnünk, hogy mutassa meg, hogy mi az Ő célja velünk. Isten előtt az az igazán kedves imádság, amelyik olyat kér, ami egyezik Isten akaratával. 1János 5, 14. Kedves testvérek tudunk-e az Ő akarata szerint kérni? A mi kéréseink olyanok-e, mint amilyeneket Jézus is kérne, amelyekre Ő is rábólintana? Ki tudjuk-e mondani őszintén az imádságaink végén, hogy mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te. Mi az imádságaink célja? Hogy Istenre megpróbáljuk ráerőltetni a mi akaratunkat, vagy azt kérjük, hogy mi tudjunk belesimulni Isten akaratába? Nyilván az utóbbi a helyes. Fontos megkülönböztetnünk a közbenjárást és magunkért való könyörgést. Ugye a közbenjárás során másokért imádkozunk, a magunkért való könyörgés alkalmával pedig nyilván saját magunkért. Az utóbbi nagyon jól szokott menni, úgyhogy erről nem is nagyon szeretnék beszélni, hanem inkább a közbenjárást vizsgáljuk meg. És kezdetnek tegyük fel a kérdést, hogy egyáltalán szoktunk-e másokért imádkozni? Vagy mindig csak saját magunkról szólnak az imáink? 1Tim 2, 1. Nagyon fontos, hogy imádkozzunk másokért, hogy könyörögjünk az emberekért. Kedves testvérek, kikért szoktunk imádkozni? Megvan-e ennek a helye a mindennapjainkban? Sokszor nehéz erre figyelni, nekem is ez egy nagy gyengeségem, hogy nehezen tartom számon, hogy kikért kéne imádkoznom. De vannak módszerek, amelyekkel ezt segíthetjük. Például vezethetünk imanaplót, egy ilyen kis füzetecskét akár, ami nálunk van egésznap, és ha eszünkbe jut valami, hogy ezért lehetne imádkozni, akkor bele lehet írni, este elő lehet venni, és lehet azokért a dolgokért imádkozni. Vagy vannak családok, ahol van egy rendszer, hogy melyik nap kikért kell imádkozni. Például hétfőn a családért, kedden a gyülekezetért, szerdán a betegekért, stb, stb. Tehát sok ilyen rendszert be lehet vezetni, és ezek az imafüzetek, imanaptárak, imalisták mind a segítségünkre lehetnek. Mert fontos, hogy egymásért imádkozzunk, hiszen nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Ezért bátorítok mindenkit, hogy kapjon helyet a mi imádságainkban a másokért való közbenjárás, akár rendszeresített módon is. És hadd zárjam ezt a részét az alkalomnak egy kedves tapasztalatommal a közel múltból. Múlt héten páran meglátogattunk egy fiatal hívő házaspárt, nagyon jól is éreztük magunkat, de amiért ezt elmondom, az az, hogy mielőtt hazaindultunk, azt kérdezték meg tőlünk, hogy van-e valami, amiért imádkozhatnak. És nagyon ledöbbentett és jól esett a figyelmességük, hogy ennyire fontos számukra, hogy imádkozzanak a másikért, hogy egy ilyen örömteli napot is ezzel a kérdéssel zárnak. És jó lenne, ha mi is ezt be tudnánk építeni az életünkbe, hogy érdeklődjünk a másik iránt és imádkozzunk a másikért. Tehát ezek voltak az imádságnak a fajtái, és hadd figyelmeztessem mégegyszer a testvéreket, hogy ez nem egy kötelező szabály és recept, hogy így kell imádkozni, hanem csupán segédlet, amely azt a célt szolgálja, hogy jobban megismerjük Istent. Tehát semmiképp se váljon a forma fontosabbá a tartalomnál. Viszont ha ezt a tartalmi felosztást jól használjuk, azon nagy áldás lehet. 2021, Mátraháza, Gyülekezeti csendeshétvége (Páty)