Porszem az univerzumban

---

---

Bizonyára a legtöbben már átéltük azt, hogy felnéztünk az éjszakai, csillagos égboltra és egyszerűen elcsodálkoztunk: milyen gyönyörű, milyen hatalmas a világ, én pedig milyen apró vagyok benne. A mai zsoltárunkban Dávid is így csodálkozik el. El is képzeltem, hogy pásztorként hányszor gyönyörködhetett az éjszakai égboltban a nyáj mellett. Így ír a zsoltárban: „4Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, 5micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” Dávid felnéz az égboltra, látja, hogy milyen csodálatos az egész, amit Isten teremtett és ráeszmél: milyen kicsi vagyok. Csupán egy porszem ebben a hatalmas világban. És ő még nem is sejthette, hogy a Föld csupán egy apró bolygó egy naprendszerben, amely egy galaxisnak, a Tejútnak része, amely pedig csak egy parányi pont a megszámlálhatatlan galaxisból álló, felfoghatatlanul hatalmas világegyetemben. De amit biztosan tudott: a világ hatalmas, ő maga nagyon apró, és Isten mégis gondot visel róla. És értetlenül fel is teszi a kérdést: Miért, Uram? Kicsoda az ember, hogy törődsz vele? Ki vagyok én ebben a nagy világban, hogy gondot viselsz rám? Ezekre a kérdésekre keres választ a 8. zsoltár: „1A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára. 2Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! 3Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót. 4Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, 5micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? 6Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. 7Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: 8a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, 9az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak. 10Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!” Mint említettem, ennek a zsoltárnak a legfőbb kérdése: Micsoda a halandó? Kicsoda az ember, hogy Isten így gondot visel róla? Mégsem ezzel kezdődik vagy zárul a 8. zsoltár. Egy refrénszerű mondat keretezi Dávid költeményét: „10Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!” Mielőtt még Dávid az emberről beszélne, mielőtt kimondaná a kérdést, hogy „micsoda a halandó”, először Istent magasztalja: Urunk, milyen felséges vagy! És ez a „felségesség” nem csupán azt jelenti, hogy Isten nagyobb nálunk, vagy hogy lenyűgöző a teremtett világ. Hanem Dávid azt ünnepli, hogy az Úr király. Hogy ő uralkodik. Az ő neve azért felséges az egész földön, mert ő az, aki mindent alkotott, mindent fenntart, és minden fölött uralkodik. Ő nem egy távoli erő, nem egy személytelen hatalom, hanem a mindenség Ura, aki királyi fenséggel uralkodik. Ez nagyon fontos sorrend. Dávid nem önmagából indul ki, nem az emberi élet értelmét próbálja először megfejteni, hanem Isten nagyságától és uralmától indul. Előbb felnéz a mindenség Királyára, és csak utána néz önmagára. Mert csak akkor érthetjük meg igazán, kik vagyunk mi, ha előbb meglátjuk, kicsoda Ő. A helyes önismerethez először is helyes Istenismeretre van szükségünk. A zsoltár tehát nem az ember középpontba állításáról szól, hanem sokkal inkább Isten dicsőségéről. Dávid csodálata nem azzal kezdődik, hogy „milyen különleges az ember”, hanem azzal, hogy „milyen felséges az Úr neve az egész földön”. És éppen ebből a királyi magasztalásból születik meg az értetlenkedő kérdés: hogy lehet, hogy ez a hatalmas, mindent teremtő és uralkodó Isten mégis lehajol az emberhez? Hogy lehet, hogy gondja van rám, egy porszemre? Dávid döbbenete éppen az, hogy ez a mindenség Királya nem távoli. Nem közömbös. Nemcsak uralkodik a csillagok fölött, hanem törődik a porszem emberrel is. Nemcsak megteremtette egyszer régen a világot, hanem mind a mai napig gondot is visel róla. Ez az, amit a Biblia úgy nevez: gondviselés. Hogy Isten nemcsak egyszer régen megalkotott minket, hanem ma is számontart, vezet, gondoskodik rólunk… És talán eszünkbe jut, hogy Jézus is hányszor említette az Atya gondviselését. Csak egy példát említenék. Egyszer Jézus arról beszélt, hogy egy apró verebecske sem eshet le a földre az Atya tudta, az Ő megengedő akarata nélkül. Mi pedig értékesebbek vagyunk a verebeknél, még a hajunk szála is számon van tartva, úgyhogy nincs miért aggódnunk. De nézzük csak meg a két Igehelyet. Van egy kis különbség a számokban. Máténál két verebet adnak egy fillérért, Lukácsnál pedig ötöt kettőért. Egyszerű a matek: két fillérért négy verebet kéne kapnunk. Viszont Lukácsnál egy négyet fizet, ötöt vihet akcióval találkozunk. Van egy ráadás veréb, akit csak úgy ingyen odaadnak a többivel együtt, mintha annak az egynek nem is lenne semmi értéke. Az csak egy ráadás, az csak egy bónusz. És az Atyának még az ilyen ráadás verebekre is gondja van, amit csak úgy ingyen odaadnak a vásárlónak… Akkor mennyivel inkább számontart bennünket! Ez a gondolat annyira egyszerű, mégis annyira nehéz elhinni a mindennapokban. Mert amikor felnézünk a csillagos égre, könnyű azt mondani: igen, Isten hatalmas. De amikor reggel felébredünk, és ránk szakadnak a terhek, a feladatok, a félelmek, a kérdések, akkor sokszor úgy érezzük, mintha egyedül lennénk porszemként ebben a hatalmas világban. Mintha mi lennénk az a „ráadás veréb”, akiről könnyű megfeledkezni, akivel senki sem foglalkozik, akinek még értéke sincs. Pedig Dávid zsoltára és Jézus szavai pontosan ezt akarják a szívünkbe vésni: a gondviselés nem egy elméleti tanítás, hanem mindennapi valóság. A mindenség Királya nemcsak a csillagokat tartja pályán, hanem a te életedet is a kezében tartja. Nemcsak a galaxisokat igazgatja, hanem a te hétköznapjaidra is gondja van! Jézus többször is mondja az Igében: ne aggódjatok. Nem azért, mert kicsik a gondjaitok, hanem azért, mert nagy a ti Atyátok. Ezért hadd szólítson meg bennünket ez az ige ma egészen személyesen: bízz újra az Atyában. Tedd le elé mindazt, ami most nyomja a szívedet: amit cipelsz, amitől félsz, amit még nem értesz! Ne úgy éljünk tehát, mintha elfelejtett porszemek lennénk a világmindenség peremén, hanem úgy, mint akikről a Király személyesen gondot visel. Amikor rád szakadnak a terhek, amikor jönnek a kérdések, akkor emlékezz erre: az Atya számon tart. A „ráadás verebet” sem felejti el – téged sem fog. Tehát bár ilyen kis porszemek vagyunk, Isten mégis gondot visel rólunk. Sőt feladattal is megbíz. Ezt olvassuk: „6Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. 7Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: 8a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, 9az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.” Itt Dávid visszautal a teremtésre, amikor is Isten a maga képmására teremtette meg az embert. Sőt, még méltósággal teli feladatot is adott neki: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” Tehát világos volt az ember feladata a teremtés után: uralkodni a Földön. De ez nem zsarnokoskodást, hanem sokkal inkább sáfárkodást jelentett Isten képviselőjeként. Tehát Isten az emberen keresztül akart uralkodni a teremtett világon. Viszont, ha körülnézünk magunk körül, akkor azt kell mondanunk: a tapasztalat mást mutat. Az ember valóban próbál uralkodni – de nem úgy, ahogyan Isten eredetileg szánta. A bűnbeesés következményeként a sáfárság helyett kizsákmányolás lett az uralkodásból. Az ember nem Isten képviselőjeként gondoskodik a teremtett világról, hanem saját önzésének tárgyává teszi. Nem őrizni akarja, hanem kihasználni. Nem művelni és védeni, hanem leuralni és kifacsarni minden erőforrást. Látjuk ezt abban, ahogyan a földet kizsigereljük, mintha csak egy kimeríthető raktár lenne. Látjuk a természet romlásában, az élővilág pusztulásában, a mértéktelenség következményeiben. És nemcsak a környezetben: ugyanez a leuraló magatartás megjelenik az emberi kapcsolatokban is. Az ember már nem sáfárkodik, hanem a bűn miatt uralkodni akar a másikon, kihasználni, elnyomni. Ezért bár látjuk a 8. zsoltárban, hogy mire lett teremtve az ember, megfigyelhetjük azt is, hogy ez a teremtési rend megromlott, felborult, az ember sáfársága összetört. Erre mutat rá a Zsidókhoz írt levél is, amikor idézi ezt a zsoltárt: „Most ugyan még nem látjuk, hogy minden az uralma alatt áll…” A teremtési rend megromlott. Az ember nem úgy uralkodik, ahogyan kellett volna. És a világ sem úgy van, ahogyan Isten eredetileg megalkotta. Innen vezet tovább az örömhír: hogy Isten nem hagyta ezt így. Mert amikor a teremtési rend összetört, amikor az ember elveszítette az Istent képviselő uralmát, akkor Isten maga lépett közbe. Nem úgy, hogy egyszerűen eltörölte az embert, vagy újrakezdte a teremtést, hanem úgy, hogy elküldte az igazi Embert. Azt, akiről Pilátus is kimondta: Ecce Homo, Íme az ember! Azt, akiben végre beteljesedik az, amiről a Zsoltár 8 beszél. Ezért írja ezt a Zsidókhoz írt levél: „Most ugyan még nem látjuk, hogy minden az uralma alatt áll, 9azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és méltósággal koronáztatott meg” Még nem látjuk azt, hogy Isten királyi uralma teljesen helyreállna a teremtett világban, de viszont láthatjuk Jézust. Láthatjuk az Igében, hogy a kereszten hogyan koronáztatott meg a töviskoszorún túl dicsőséggel és méltósággal. Jézus éppen a szenvedés által nyert győzelmet. Ami emberi szemmel vereségnek tűnt, az lett Isten győzelme. Ami a világ számára botrány, az lett a helyreállítás útja. Jézus az, aki visszaszerezte azt, amit Ádám elveszített. Ő az, aki helyreállította az ember méltóságát. De Jézus nem csak győzött a kereszten, hanem azt is megígérte, hogy győzelmét és uralmát megosztja azokkal, akik hozzá tartoznak. A Jelenések könyvében ezt mondja: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónomon” (Jel 3,21). Gondoljunk bele: a mindenség Királya nemcsak megment bennünket, hanem az uralmát is megosztja velünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy mi most hatalmaskodhatunk, hanem azt, hogy az új teremtésben helyreáll az, amit Isten eredetileg az embernek szánt. A teremtési parancs, amely a bűn miatt összetört, Krisztusban helyreáll. Ezt most még nem látjuk teljesen. Egylőre csak a sok nyomorúságot és romlottságot látjuk magunk körül. De az Igében megpillanthatjuk a győztes királyt, Jézust. Éppen ezért nem kell kétségbeesnünk: a győzelem biztos. És egyszer eljön a nap, amikor minden a helyére kerül, amikor az ember végre Isten szerint uralkodik majd – Krisztussal együtt. És ezért zárulhat a zsoltár ugyanazzal a refrénnel, amellyel kezdődött: „Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!” Mert a történet vége nem az ember bukása, hanem Isten dicsősége. Nem a romlás, hanem a helyreállítás. Nem a vereség, hanem Jézus győzelme. Ez a zsoltár tehát arra hív minket, hogy két irányba nézzünk egyszerre. Nézzünk fel az égre, és lássuk meg Isten fenségét: ő a mindenség Királya, akinek felséges a neve az egész földön. És nézzünk Jézus keresztjére is, hogy meglássuk: ez a Király lehajolt hozzánk, magára vette a mi bukásunkat, és a szenvedés által győzött értünk. „Micsoda a halandó, hogy törődsz vele?” – szól Dávid kérdése. Az evangélium válasza egyszerű: az ember az, aki ugyan elbukott, de akit Jézus Krisztus mégis megváltott és akinek helyett készített a saját trónján. De ez nemcsak egy szép igazság, hanem hívás is. Jézus azt mondja: „Aki győz…” – vagyis aki hozzá tartozik, aki benne bízik, aki hozzá fordul. A győzelem nem a mi erőnkből lesz, hanem abból, hogy Krisztus győzelmét hittel elfogadjuk és megtérünk. Ezért ma az ige arra szólít: ne maradj távol tőle. Ne csak kívülről nézd a csillagos eget, ne csak csodáld Isten fenségét, hanem fordulj oda a Megváltóhoz. Tedd le elé a bűneidet, a terheidet, az aggódásodat. Bízd rá magad arra a Királyra, aki a kereszten győzött. Mert aki Krisztushoz tartozik, az nem elveszett porszem a nagy világegyetemben, hanem megváltott, értékes ember, aki részesedhet Jézus uralmában is. Most még sok mindent nem látunk, nem látjuk mindennek a beteljesedését, de Jézust láthatjuk a golgotai kereszten és ez elég, hiszen biztos a győzelem!