Dicső király az ajtó előtt

---

---

1Dávid zsoltára. Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók. 2Mert ő vetette meg alapját a tengereken, ő rögzítette a folyókon. 3Ki mehet föl az Úr hegyére, és ki állhat meg szent helyén? 4Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik hamisan.5Áldást nyer az ilyen az Úrtól, igazságot a szabadító Istentől.6Ilyen az a nemzedék, amely hozzá folyamodik, akik Jákób Istenének orcáját keresik. (Szela.)7Emeljétek föl fejeteket, ti, kapuk, emelkedjetek föl, ti, ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király! 8Ki az a dicső király? Az erős és hatalmas Úr, az Úr, aki hatalmas a harcban.9Emeljétek föl fejeteket, ti, kapuk, emeljétek föl, ti, ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!10Ki az a dicső király? A Seregek Ura, ő a dicső király! (Szela.) Zsoltárok 24 Adventben ez az egyik leggyakrabban idézett és énekelt zsoltárunk. Talán adventi zsoltárnak is szoktuk nevezni, hiszen a dicső király érkezéséről számol be. Valószínűleg még abból az időből származik, amikor Dávid Jeruzsálembe vitette a szövetség ládáját. Olvassuk csak: „Megszentelték azért magukat a papok és a léviták, hogy fölvigyék Izráel Istenének, az Úrnak a ládáját. És a léviták rudakkal a vállukra vették az Isten ládáját, ahogyan Mózes parancsolta az Úr beszéde szerint. Dávid megparancsolta a léviták vezetőinek, hogy állítsák föl atyjukfiait, az énekeseket hangszerekkel, lantokkal, citerákkal és cintányérokkal, és zendítsenek hangos öröménekre. Dávid, Izráel vénei és az ezredparancsnokok elmentek, hogy elhozzák örvendezve az Úr szövetségládáját Óbéd-Edóm házából. Mivel Isten megsegítette a lévitákat, akik az Úr szövetségládáját vitték, hét bikát és hét kost áldoztak. Dávid lenvászon palástba volt burkolózva, a ládát vivő összes léviták, az énekesek meg Kenanjá, az éneklés vezetője pedig énekeltek. Dávidon gyolcs éfód volt. Így vitte egész Izráel az Úr szövetségládáját ujjongva, kürtszó, harsonák, cintányérok, lantok és citerák hangja mellett. Ezután bevitték az Isten ládáját, és elhelyezték annak a sátornak a közepén, amelyet Dávid vont föl. Majd égőáldozatokat és békeáldozatokat mutattak be az Isten színe előtt.” 1Krónikák 15, válogatott versek Amikor elkészül a szövetség ládájának kijelölt helye, akkor Dávid megparancsolja a lévitáknak, hogy hozassák oda a ládát. Egy nagy ünnep keretében teszik ezt meg, a tömeg énekesekkel, lantokkal, citerákkal és cintányérokkal vonul be a városba, miközben a léviták viszik a ládát. Talán el tudjuk képzelni, hogy micsoda tömeg vonult fel a Jeruzsálembe vezető úton. Valószínűleg ezt a 24. zsoltárt is énekelték a léviták ezen az ünnepen és talán ez a zsoltár egy felelgetős ének volt, és ezért van tele kérdésekkel. Könnyen lehet, hogy a tömeg egyik fele feltette a kérdést, a tömeg másik fele pedig énekelve válaszolt. Ez az elem ugyebár más felekezet liturgiájában megvan mind a mai napig. A lényeg az, hogy ez a zsoltár az Úrnak, a dicső királynak az érkezését énekli meg. Hiszen az Úr ládája végre az Őt megillető, a számára kijelölt helyre került. Viszont az Úr ma is szeretne érkezni. Ma is jön győztes királyként és felszólít: nyíljatok ki ajtók, hogy bemehessen a dicső király! A kérdés az, hogy a mi szívünk ajtaja nyílik-e és az Úr elfoglalhatja-e az Őt megillető helyet? Ezzel szeretnénk ma foglalkozni. Hiszen két fontos jellemzőjét láthatjuk ebben a zsoltárban az Úrnak: 1. ajtónyitásra szólít fel 2. dicső, győztes királyként érkezik. És amikor olvastam ezt a zsoltárt, elgondolkoztam azon, hogy ez tényleg adventi zsoltár? Tényleg vonatkoztathatjuk az itt olvasottakat Jézusra? Hiszen az Ő érkezésekor nem volt ilyen éneklő tömeg, nagy ünnep és csodálatos felvonulás (bár gondolhatunk a virágvasárnapi eseményekre is…). Karácsonykor egy rongyos istálló fogadta Jézust. Nem éppen egy dicső érkezés. Biztos, hogy róla szól ez a 24. zsoltár? A jelenések könyvéből is szeretnék felolvasni két verset: „20Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.21Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónján.” Mit tudunk itt meg Jézusról? 1. Ajtónyitásra szólít fel 2. Győztes királyként a trónon ül. Milyen érdekes, nem? A lényeg ugyanaz! Ugyanarról van szó a 24. zsoltárban és a Jelenések könyvében is! Sokszor nem így gondolunk Jézus érkezésére… Az valami visszafogott, valami csendes. És ez így is van! Ez a karácsony nagy csodája: ugyanaz a dicső király, aki anno ilyen ünnepélyesen vonult be a városába, egy törékeny csecsemőként lépett be a világtörténelembe. A lényeg nem változott: Ő ugyanúgy dicső és győztes király, aki ajtónyitásra hív bennünket. De nem nagy csinnadrattával, hanem az Ő halk és szelíd hangjával. Tehát, bár a körülmények és külsőségek mások, a lényeg ugyanaz. Ugyanarról beszél a 24. zsoltár és a Jelenések könyvében is Jézus. Úgyhogy a kettőt összevetve azt az üzenetet szeretném kiemelni, hogy Jézus győztes királyként ajtónyitásról szólít fel bennünket. Tehát Jézus ajtónyitásra szólít fel. Nem tudom felfigyeltünk-e rá, de mind a Zsoltárokban, mind a Jelenésekben, az ajtó alapállapota az, hogy zárva van. Innen indulunk, hiszen Istent kizártuk az életünkből. Mi tudjuk hogyan kell élni, tudjuk hogy mi a jó és mi a rossz. Isten abba ne szóljon bele. Ne szóljon bele, hogy mivel töltöm az időmet, hogy kire haragszom, hogy kinek kéne megbocsátani… Majd én tudom! És Isten arcára rácsaptuk az ajtót: mi tudjuk, nem kellesz. A lényeg, hogy legyen egészség, a többit majd megoldjuk… Nem tudom előfordult-e már velünk az, hogy ránk csapták az ajtót és kizártak minket valahonnan. Hát nem hiszem nagyon vissza akartunk oda menni. Ki akarna olyan társaságban lenni, ahol nem szívesen látják? És mégis azt olvassuk a Zsoltárban, hogy a dicső király be akar jönni hozzánk. A király, akit a saját alattvalói kizártak, az ajtó előtt áll és ajtónyitást kér. Minden adventben, s így e mai napon is megáll az ajtó előtt, kopogtat és szól: Ti bezárt kapuk, nyíljatok meg, ti berozsdált ajtók, táruljatok ki, be akar menni a dicsőség királya. Felfogjuk ezt? A mindenható Isten, aki egészen nyugodtan el lehetne a menny kényelmében, jön és a mi szívünk nyomorult viskójában szeretne szállásra találni. Na és ezt hogyan teszi? Jön és berúgja az ajtót? Megtehetné, de mégsem teszi. Azt olvassuk a Jelenések könyvében, hogy Jézus zörget. Aki zörget, az jelzi, hogy be akar jönni. Ő nem erőszakkal akar behatolni, nem betörni szeretne, még csak nem is titokban beosonni. Zörget és vár. Aztán ha nincs válasz, újra zörget és újra vár, hátha kinyílik az az ajtó. Jézus nem kényszerít, nem erőszakoskodik, hanem lehetőséget ad: én itt vagyok, zörgetek, te kinyitod-e az ajtót? Befogadsz-e engem? De miért is zörget? Azt mondja: „ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Ez képletesen kifejezi azt a bensőséges, teljes életközösséget, amit Jézus velünk akar tölteni. Ezt egy lelkész így fogalmazta meg egyszer: „Jézus, mielőtt emberi életeket akar bevinni a mennyországba, azt megelőzőleg a mennyországot akarja bevinni az emberek földi életébe.” Jézus teljesen szeretné megtölteni a mi szívünket az Ő mennyei örömével és békességével. De ehhez az kell, hogy kinyissuk az ajtót. Az nem elég, hogy kinézünk az ablakon, nézzük Jézust, hogy mit csinál, és utánozzuk Őt. Ez üres vallásosság marad: erkölcsileg megpróbálunk jók lenni és lenézzük azt, aki nem annyira ügyes, mint mi. Az sem elég, hogy amikor halljuk a kopogtatást, akkor váltunk néhány szót Jézussal az ajtón keresztül: elmondunk pár imádságot, főleg kéréseket, és akkor letudtuk a Jézussal való kapcsolódást. Az sem elég, ha valamit csak kinyújtunk neki a rácson keresztül: tessék itt van az adomány, meg pár óra a hetemből, hát ez csak elég, nem? Sőt még az sem elégséges, ha csak az előszobáig engedjük, vendégként kezeljük, de a hálószobába, konyhába, nappaliba, tehát a tényleges életünkbe nem engedjük be. Jézus követése teljes életközösséget kíván. Mert azt mondja Jézus: bemegyek ahhoz. Bejön a gondolataimba, érzéseimbe, minden tettembe, akaratomba, tervembe. Az az igazi keresztyénség, ha Jézus a ház Ura, ha Ő a király. Tehát Jézus az ajtó előtt áll és zörget. És most könnyen gondolhatjuk: hát ez engem már nem érint. Én már évtizedek óta hívő vagyok, ez a kérdés már eldőlt, ezzel nekem nincs foglalkoznivalóm… Na de vigyázzunk csak, kiknek is mondja ezt Jézus a Jelenések könyvében? A laodiceabeli hívőknek. Miért? Mert nem voltak sem hidegek, sem forrók. Langyosak voltak. Sőt, nem csak langyosak, hanem ehhez kellően önteltek is. Azt gondolták magukról, hogy ők a szuper hívők, velük minden rendben van, mennyi áldás van az életükön… Közben hol van Jézus? Az ajtón kívül… Nehogy így járjunk… Dölyfösen, öntelten, gondolva, hogy mi vagyunk a szuper hívők, akik másnak is beolvashatnak és akik mindig mindent jól tudnak. Közben meg Jézust kizártuk. Már nem Jézus a ház Ura, mint egykor. Tehát Jézus zörgetése nem csak a meg nem tért emberhez, hanem az ellangyosult, önteltségükben Jézust kizáró hívőknek is szól. Jézus ma is zörget: a kérdés, hogy meghalljuk-e az Ő hangját most először, vagy már sokadjára, és ajtót nyitunk-e neki? Nem vágysz-e arra, hogy zaklatott, aggodalommal teli lelkedbe belépjen és oda békességet hozzon? Nem vágysz-e arra, hogy kitisztítsa a szívednek azon szobáit is teljesen, amiket évtizedek óta zárva tartasz? Hadd söpörjön ki onnan Jézus minden eltitkolt bűnt, minden kínzó emléket és hadd töltse be azt a szobát az Ő világosságával. Hadd legyen az a szív a dicső, győztes királynak a lakhelye! Tehát Jézus az ajtó előtt áll és zörget: Te ajtót nyitsz-e?