Koinónia

---

---

Lectio – Filippi 4,14-23 14Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.15Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül, 16mert egyszer-másszor Thesszalonikába is küldtetek szükségleteimre. 17Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen kamatozzék az a ti javatokra.18Átvettem mindent, és bővelkedem. Megvan mindenem, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött jó illatú, kedves, Istennek tetsző áldozatként. 19Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.20A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen. 21Köszöntsetek minden szentet Krisztus Jézusban! Köszöntenek titeket a velem levő testvérek.22Köszöntenek titeket a szentek mind, főként pedig a császár udvarából valók.23A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen a ti lelketekkel! Textus – 1János 1,3 „3Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” Az elmúlt hónapban minden vasárnap a Filippi levélből szólt hozzánk Isten Igéje. Sokszor hallhattuk azt, nagyon is helyesen, hogy ez a levél az örömről szól. Viszont van ennek a bibliai könyvnek egy másik fontos kulcsfogalma is, amiről ma, a sorozat záró alkalmán, szeretnék szólni. Ez pedig a koinónia. Na de mi is az a koinónia? Ez a görög szó és annak különböző formái összesen 41x szerepelnek az újszövetségben, ebből 6 alkalommal pedig ebben a rövid filippibeliekhez írott levélben. Az előbb felolvasott szakaszban is kétszer tűnik fel. A koinóniát általában úgy szokták fordítani, hogy közösség, részesedés, partnerség. Tehát alapvetően valami olyasmit jelent, hogy valamiben közösen részt veszünk vagy részesedünk. És azt hiszem világos, hogy az újszövetség nem csak egy emberi közösségről beszél, amely barátság vagy szimpátia alapján összeverődött, hanem egy Istenben gyökerező szeretetközösségről. A koinónia legjobb definícióját talán János első levelében találjuk: „3Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” Tehát a koinónia az, amit egymás között úgy szoktunk mondani, hogy közösségünk van Istennel és egymással. Így a mai Istentiszteleten ezt szeretnénk megvizsgálni, hogy ez a közösség miből áll, mi tartja egyáltalán egyben, hogy mik jellemeznek egy egészséges gyülekezetet. Ez kicsit összefoglalása is lesz a levélnek, hiszen öt olyan részét idézzük fel, ahol előkerül a koinónia. Tehát öt jellemzőjét nézzük meg annak, hogy milyen is az Isten szerinti közösség. 1. Az első a koinónia a kegyelemben. A levél első fejezetében olvassuk ezt: „6Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára.7Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mivel … mindnyájan együtt részesültök [συγκοινωνους] velem a kegyelemben.” Ez mindennek az alapja. Kegyelem nélkül semmilyen koinóniáról, közösségről nem lehetne beszélni. Hiszen nélküle nem is jöhetett volna létre semmilyen egyház… Talán itt fontos lenne tisztázni, hogy mit is értünk egyház alatt. Pál apostol nem azt írja, hogy közösség: a keresztségben, a konfirmációban, az egyházfenntartói járulék befizetésében… Persze ezek is fontos dolgok, de azt olvassuk: közösség a kegyelemben. Mert csak az tartozhat a koinóniához, a közösséghez, az igazi, láthatatlan egyházhoz, aki Isten kegyelmét személyesen elfogadta és magáénak tudja. Ezzel kezdődik minden. Pál is írja: aki elkezdte bennetek a jó munkát… Ebben benne van az is, hogy nem ti kezdtétek. Nem a ti nagy ötletetek volt, hogy milyen jó lenne egy egyházat csinálni. Nem is a ti teljesítményetekből jött létre, akkor nagy baj lenne. Isten kegyelme kezdte és végzi el a jó munkát. Hát akkor a kettő közötti részt sem nekünk kell megoldani a nagy ötleteinkkel és teljesítményünkkel. Ez azért elég megnyugtató, nem? Persze, világos remélem, hogy nem a mi felelősségünket akarom a szőnyeg alá söpörni, mert Isten az Ő tervében minket is használni szeretne és nem mindegy, hogy engedünk-e neki. Csak ne gondoljuk, hogy a kegyelme nélkül bármire is jutnánk… A lényeg az, hogy a koinóniának, a hívők közösségének alapja a kegyelem. Az, hogy Isten nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk. Nem a múltunkat fürkészi, keresi az összes hibánkat és a bűneinket felhánytorgatva megbüntet bennünket. Hanem azt mondja: „Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj meg hozzám, mert megváltottalak!” Jézus Krisztus elszenvedte azt, amit mi érdemeltünk volna, hogy nekünk adhassa azt, amit nem érdemeltünk meg. Na ez a kegyelem. És ezért hív az Ige: térj meg! Élj ezzel a kegyelemmel! Mindegy mit tettél a múltban, hogy hogyan gyaláztad Istent az önzőségeddel, haragoddal, képmutatásoddal; van rá bocsánat! A kegyelem készen van. Na és ez adja az alapját a hívők közösségének, a koinóniának: a kegyelem. És mégis rengeteg a teljesítmény kényszeres hívő. Lehet, hogy fejben tudják és egyet is értenek azzal, hogy kegyelemből van üdvösség, mégsem ez határozza meg a tetteiket. Mert valahol belül az a motiváció, hogy nekem engedelmeskednem kell, hogy Isten elfogadjon, hogy megtarthassam a kegyelmet. Vagy egy másik lehetőség, hogy jól kell teljesítenem, hogy a többi hívő elfogadjon. És ez a teljesítménykényszer eredményezi ezeket a gondolatokat: csak akkor vagyok értékes, ha mindent jól csinálok, ha keményen dolgozom, ha jó hívő vagyok… És ha sikerül elérni a céljaimat, akkor lenézek másokat, mert ők nem ütik meg a mércét. Ha elbukok, akkor meg egy reménytelen csődtömeg vagyok, akin semmi sem segít… Engedelmeskedem, hogy elfogadjanak. Mennyivel másabb az, amikor engedelmeskedem, mert már elfogadtak. Engedelmeskedem, mert átéltem azt a kegyelmet, amiről előbb szó volt. Átéltem, hogy Isten, bár én büntetést érdemelnék, mégis örök életet kínál. És ezért hálából neki szentelem az életem. És ebből is fakad az engedelmesség, a kemény munka, az Isten Igéje szerint való élet, csak egészen más a motiváció. Nem a megfelelés, hanem a hála. És akkor már nem a teljesítményem határoz meg, hanem az, hogy Isten megváltott gyermeke lehetek. Tehát a koinónia alapja a kegyelem. Ebből fakad az is, hogy a hívők közösségében mindenki egyenlő. Mindenki kegyelemből lehet a közösség tagja, hiszen anélkül senki sem ütötte volna meg a mércét. Tehát felesleges lenézni meg megvetni a másikat, hiszen ugyanúgy kegyelemre szorul, mint én magam. Ha a közösségünk alapja a kegyelem, akkor a légkör is legyen kegyelmes. Akkor is, ha nézeteltérés van… Ez persze nem azt jelenti, hogy hunyjunk szemet a bűn fölött, meg mindent szabad, de talán értjük ennek a lényegét… Tehát ez volt az első: koinónia a kegyelemben. 2. A második: koinónia a Lélekben. A második fejezetben olvassuk ezt: „1…ha van közösség [κοινωνία] a Lélekben … ,2akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek.3Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál;4és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” Pál arról ír, hogy a hívők közössége a Szentlélekben valósul meg. Hiszen minden megtért, újjászületett ember kapta a Szentlelket és ez összeköti őt a többiekkel. Hiszen innentől kezdve van bennük valami közös. És ebből következik mindaz, amit Pál hosszan kifejt: legyetek egységben, ne legyetek önzőek, dicsvágyók, legyetek alázatosak, ne a magatok hasznát nézzétek, hanem másokét… Hosszú felsorolás, hogy mit csináljatok és mit ne. Azt hiszem mindnyájan nagy bajban vagyunk. Hiszen alapvetően ennek a tökéletes ellenkezőjét csináljuk… Tele vagyunk megosztottsággal és önzéssel. A legjobbszándékú szolgálataink is sokszor tele vannak dicsőségvággyal. Az álalázat talán megvan, de azért belül mégis csak nagyra tartjuk magunkat. És mindig csak a magunk hasznát keressük, akkor is ha váltig állítjuk, hogy másokkal foglalkozunk. Aki őszintén magába néz, az ezt felismerheti. Én felismertem magamban. Hát akkor mit kezdjünk ezzel a lehetetlen küldetéssel? Hogy folytatja ezt Pál apostol? „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt…” Akkor mit is jelent az, hogy koinónia a Lélekben? Azt, hogy hagyom, sőt kérem a Szentlelket, hogy formálja ki bennem a Krisztust. Hiszen, ha megvan bennünk az Ő Lelke, akkor maga Jézus Krisztus lakozik bennünk. És Ő lehet az, aki kimunkálja, megcselekszi mindazt, amit Pál hosszan kifejtett. Jézus ki tudja munkálni bennem a Szentlelke által, hogy egységben legyek a testvéremmel, hogy ne önző vágyak irányítsanak, hogy különbnek tudjam tartani a másikat stb. Persze mindez akkor lehetséges, ha alárendelem magam neki. Tehát a hívők közössége Lélekben van, hiszen a Szentlélek köti össze őket és Ő tudja bennük kiformálni a Krisztust, hogy mindaz megvalósuljon, amiről itt olvastunk. 3. A harmadik: koinónia a testvéri gondviselésben. Már olvastam a negyedik fejezetből a következőt: „15Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget [κοινωνέω], csak ti egyedül …17Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen kamatozzék az a ti javatokra.18Átvettem mindent, és bővelkedem. Megvan mindenem, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött jó illatú, kedves, Istennek tetsző áldozatként. 19Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.” Pál arról ír, hogy a Filippibeli gyülekezet mindig szívélyesen gondot viselt róla, amikor szüksége volt rá. Azt mondja, hogy egyetlen gyülekezet sem vállalt vele támogató közösséget a szükségben, csak ők. És ennek nem azért örül, mert neki ez milyen jó volt, hanem azért, mert ez gyümölcse volt a filippibeliek hitének. Istennek tetsző volt az az anyagi áldozat, amit ez a gyülekezet bemutatott. Ezek szerint a koinónia, az egészséges hívő közösség része a másikról való gondoskodás, ha kell, az anyagiakkal is. A filippibeli gyülekezet közös anyagi terhet viselt. De emlékszünk, az apostolok cselekedeteiben is, a jeruzsálemi gyülekezet tagjai megosztották egymással mindazt, amijük volt. De eszünkbe juthat az is, amikor Pál a korinthusiaknak ír egy megszervezett adakozásról. Tehát látjuk az Igében, hogy alapeleme egy gyülekezetnek az, hogy a tagjai egymásról gondoskodnak, adakoznak és ellátják a gyülekezet munkásait. És most nem az adakozás mellett kampányolok, de fontos látnunk, hogy akkor lesz gyümölcsöző életünknek ezen területe is, ha arra használjuk a javainkat, amire Isten adta. Például mi a feleségemmel minden hónapban a jövedelmünk tíz százalékát félrerakjuk, mondhatjuk talán, hogy Istennek szenteljük. És mindig igyekszünk meglátni, hogy Isten azt mire adta. Van, hogy adományként a gyülekezetnél köt ki, van, hogy egy testvért segítünk meg vele, a lényegi célunk az, hogy Isten ügyét előre mozdítsuk. Ez természetesen nem szabály, nem is azért mondtam, hogy így kell ezt csinálni, csupán példaként hoztam. És bizony volt olyan, hogy nehéz volt azt a tizedet félrerakni. Mert el tudtuk volna máshol is képzelni azt az összeget. De végül mindig megtapasztaltuk azt, amiről Pál ír: „19Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.” Az adakozás hiánya valamilyen szinten a hitetlenség jele. Hiszen nem hiszem el, hogy Isten betölti a szükségeimet annak ellenére, hogy én az Ő céljaira odaszánom azt a pénzt, amit amúgyis tőle kaptam… De persze itt nem csak az adakozásról van szó. Hanem a másikra való odafigyelésről, a gondviselésről is. Két hete vasárnap történt az, hogy Istentisztelet előtt beszélgettem egy asszonytestvérrel. Kérdezte hogy vagyunk, és mondtam, hogy feleségem, Dorka, beteg és várandósan ez most nehéz neki. Ez a kedves asszonytestvér az Istentiszteletek után egyszer csak beállított hozzánk egy olyan gyógyszerrel, amit várandósan is lehet fogyasztani és sokat segített a betegségen. Senki nem kérte erre, udvariasan még ellenkeztem is, de ott volt benne az, ami a filippibeliekben is, hogy Istennek tetsző áldozatként megyek és viszem a több ezer forintos gyógyszert ajándékba annak, akinek arra szüksége van. Ezt is jelenti a koinónia, hogy odafigyelek a másikra, gondját viselem, és ha kell, akkor ennek érdekében anyagi áldozatot is vállalok. Ilyen nyitott szemmel vagyunk-e itt a gyülekezetben, hogy meglátjuk a másik szükségét? És gondját viseljük-e annak, akinek arra szüksége van? Vállalunk-e anyagi áldozatot Isten országának ügyéért? Mert ez Istennek tetsző áldozat. És ha merünk ilyen áldozatokat hozni, akkor Isten nekünk is ígéri: be fogja tölteni minden szükségünket az ő gazdagsága szerint Krisztus Jézusban. 4. A negyedik: koinónia az evangélium ügyében. Visszaugrunk az első fejezethez: „3Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok,4és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért,5mert közösséget [κοινωνία] vállaltatok velem az evangélium hirdetésében az első naptól fogva mind a mai napig.” Arról ír Pál apostol, hogy a gyülekezet közösséget vállalt vele az evangélium ügyében. Hát az evangélium hirdetése nem csak a lelkész feladata? Nem. A gyülekezet egyik legnagyobb feladata az, hogy Isten örömhírét, az evangéliumot megossza a világgal. Ez minden hívő feladata, hogy az evangéliumot hirdesse. Mert a lelkész nincs ott a munkahelyeken, az otthonokban, az iskolákban. Oda a gyülekezeti tagok mennek. Így az Ő felelősségük az, hogy ott elhangzik-e az örömhír, hogy a világba eljut-e az evangélium. Tehát ez nem csak egy-egy ’’szakértőnek” a feladata, hanem az egész gyülekezet felelőssége. De az is fontos, hogy ne csak a szánk járjon. Az evangélium nem csak a hirdetendő üzenet, hiszen akkor lesz annak igazán ereje, ha az evangéliumból fakadó életstílus is kapcsolódik hozzá. És nem csak beszélek, hanem meg is élem azt, amit hirdetek. Mindig is fontos volt a hitelesség, de manapság különösen is megvizsgálják azt az emberek, hogy valaki képmutatóként beszél valamiről és valami teljesen mást csinál, vagy tényleg úgy él, ahogyan azt mondja… De persze nem csak úgy szolgálhatjuk az evangélium ügyét, ha kiállunk és bizonyságot teszünk. A gyülekezetben sem mindenkinek ez a feladata. De gondoljunk csak bele hány ember szolgálata kell ahhoz, hogy egy ilyen Istentisztelet az igehirdetéssel együtt megvalósulhasson. Hát szívesen bejönnénk ide, ha senki sem takarított volna? Jó lenne itt ülni, ha nem lenne karbantartva az épület? Vagy értenénk bármit is, ha nem lenne hangosítás? És lehetne még sorolni a zenei szolgálatokat, az iratterjesztést, a pénzügyi feladatokat és minden egyebet… Ha őszinte szívvel szolgálatként végezzük ezeket a feladatokat, akkor részesek lehetünk az evangélium ügyében. Látjuk-e, hogy mi a feladatunk, hogy hogyan tudjuk az evangélium ügyét előremozdítani? Fontos, hogy felismerjük, hogy mihez kaptunk ajándékot, tehetséget, amivel tudunk szolgálni. Nehogy úgy járjunk, mint a hajós kapitány, meg a főmérnök: Mert ők egyszer beszélgettek, s azon kezdtek vitatkozni, melyikük szakértelmére van nagyobb szükség ahhoz, hogy a hajó megfelelőképpen működjön. A szóváltás egyre hevesebb lett, s végül a kapitány úgy döntött, hogy egy napra felcserélik feladataikat: a főmérnök fog a kapitányi hídon állni, a kapitány pedig lemegy a gépterembe. Alig telt el néhány óra a váltás után, és a kapitány verejtékében fürödve, piszkos és olajfoltos egyenruhában felmászott az alsó fedélzetre. Főmérnök! - üvöltött előre. - Le kell jönnöd a gépterembe! Nem tudom működésbe hozni. Persze, hogy nem tudod - kiáltott vissza a mérnök. - Zátonyra futottunk! Na ez van, ha nem ismerjük fel az ajándékainkat, nem találjuk meg az Istentől rendelt helyünket és beleerőltetjük magunkat olyan szerepbe, ami nem ránk lett szabva. De ha a kormányos és a főmérnök is a helyén van, akkor ideálisan működik a hajó. Ettől nem lesz egyik fontosabb a másiknál, hiszen mind kettejükre szükség van. Tehát ez volt a negyedik: koinónia az evangélium ügyében. 5. Az ötödik: koinónia a szenvedésben. A negyedik fejezetben olvassuk ezt: „14Mégis jól tettétek, hogy közösséget [συγκοινωνέω] vállaltatok velem nyomorúságomban.” Tudjuk, hogy Pál apostol a börtönből írja ezt a levelet. Itt megdicséri a gyülekezetet, hogy közösséget vállaltak vele ebben a nyomorúságban is. Gondoljunk csak bele, hogy ez nem csak annyit jelentett, hogy jóban voltak. A filippibeliek vállalták azt, hogy egy mások szemében börtöntöltelék mellett kiálltak. Nem véletlen írja Pál más helyen, hogy mindenki elhagyta őt. Nem volt divat egy börtönben raboskodó ember barátjának lenni. Szégyen volt. A gyülekezet mégis kiáll mellette és közösséget vállal vele. De nem csak ezt jelenti a koinónia a szenvedésben. Az első fejezetben ezt olvassuk: „29Mert nektek nemcsak az adatott meg Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte,30és ugyanabban a küzdelemben álljatok, amelyet tőlem láttatok, és amelyet most rólam hallotok.” A filippibeliek beálltak ugyanabba a küzdelembe és szenvedésbe, amiben Pál apostolnak is része volt. A hívőkben ez is közös kéne, hogy legyen, hogy vállalják Krisztusért a nehézségeket, a szenvedést, a megaláztatást is. A filippibeliek vállalták és maguk is átélték, hogy mit jelent Krisztusért szenvedni. Nem tudjuk, hogy ez pontosan mit jelentett, de az biztos, hogy hűségesen vállalták az üldöztetést is Jézusért. És úgy fogalmaz az Ige, hogy ez megadatott nektek. Tehát ez ajándék, ez jutalom, hogy Jézusért szenvedhettek. Ez furcsán hangzik, de valóban nagy kitüntetés, hogy annyira azonosak lehetünk Jézussal, hogy Őmiatta minket is bántanak és üldöznek. A kérdés az, hogy mi ezt vállaljuk-e… Szeretünk sokszor inkább kényelmes keresztyének lenni. Itt a gyülekezetben mehet minden, de a világban inkább hallgatunk, nehogy valaki megtudja, hogy miben hiszünk, mert hülyének néznek. Meg belemegyünk olyanba is, amibe nem kéne, félve, hogy nem felelünk meg a többség véleményének. Éljünk ezzel a lehetőséggel, hogy részünk lehet Jézus üldöztetéséből és ezzel is bizonyságot tehetünk másoknak. Különösen azért is, mert egy másik helyen ezt írja az Ige a koinóniáról: „7A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.” Ha mi vállaljuk Jézusért a nehézségeket, akkor bizony a vigasztalás is a miénk. És a szenvedések nem is hasonlíthatóak ahhoz a dicsőséghez, amiben egyszer részünk lehet, ha hűek maradunk mindhalálig és elnyerjük az élet koronáját. Tehát láttuk, hogy mennyi mindent jelent az, hogy közösségben vagyunk Istennel és egymással. A koinónia, a hívők közösségének öt jellemzőjét néztük meg a Filippi levél összefoglalása képpen. Először láttuk, hogy a koinónia alapja Isten kegyelme, amelyet személyesen kínál nekünk is. Másodszor arról volt szó, hogy a koinónia a Szentlélekben valósul meg és az lenne cél, hogy a közösség minden tagja a Krisztus hasonlatosságára formálódjon. Harmadjára a testvéri gondviselés volt terítéken, mert a hívők egészséges közösségének része az, hogy a másikra odafigyelünk, gondját viseljük és közösen vállalunk anyagi terheket. Negyedjére láttuk, hogy mindannyiunk feladata az evangélium hirdetése, ha kicsit különféle módokon is. Ötödjére pedig arról volt szó, hogy a hívők közössége a szenvedés közössége is, hiszen nagy kiváltságként részünk lehet abban az üldöztetésben, amit maga Jézus is átélt. A Filippi levél nem elméletet tanít, hanem életformát. A koinónia nem vasárnapi program, hanem Krisztusban megélt mindennapi valóság. Engedjük, hogy a kegyelem alakítsa a kapcsolatainkat, a Lélek vezesse a döntéseinket, a szeretet nyissa meg a kezünket gondviselésre és a szánkat a bizonyságtételre, és a hit adjon erőt a próbákban. Mert ahol mindez együtt jelen van – ott él az igazi közösség: az Isten szerinti koinónia.