Az imádság éve

---

---

Lectio: Filippi 4,4-7 4Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!5A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel!6Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt;7és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban. Textus: 1Thessz 5,16-18 16Mindenkor örüljetek,17szüntelenül imádkozzatok,18mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. 2026 a református egyházban az imádság éve. Hozzászokhattunk már talán, hogy minden évben van egy téma, aminek az egyházunk különös figyelmet szentel egy egész esztendőn keresztül. Ugyebár tegnap ért véget az ifjúság szolgálatának éve, ma pedig elkezdődik az imádságnak szentelt év. Úgyhogy a mai évkezdő Istentiszteletünkön is különös figyelmet szeretnénk szentelni az imádság témakörének, hiszen jó lenne, ha a 2026-os esztendőnket az imádság határozná meg, nem csak a nagyegyházi, hanem a gyülekezeti és a személyes valóságunkban is. Éppen ezért azt az Igét olvastam fel, amely az idei Bibliaolvasó Kalauznak is vezérigéje. Az első thesszalonikai levél végén Pál apostol a tanítás után levonja a következtetéseket és arról kezd beszélni, hogy a gyülekezetnek, az egyszerű hívő embereknek hogyan kéne megélniük a hitüket. És ebben a levélzárásban hangzik el ez a mondat: „16Mindenkor örüljetek,17szüntelenül imádkozzatok,18mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” Ez meg is adja azt a három témát, amit ma körbe szeretnénk járni: 1. mindenkori örömöt, 2. a szüntelen imádságot és 3. a minden dologért való hálaadást. Azt mondja Pál apostol, hogy Isten akarata az, hogy ez a három dolog meglegyen a mi életünkben. Tehát Isten akaratával megyünk szembe, ha nincs meg az életünkben az öröm, az imádság és a hálaadás. Úgyhogy ezeket szeretnénk megvizsgálni, hogy miért is olyan fontosak. 1. Az első felszólítás: „Mindenkor örüljetek” Furcsa, nem? Ki ne akarna örülni? Miért kell erre egyáltalán felszólítani? Hiszen mindenki boldog akar lenni, mindenki az örömöt keresi… A mai világunk különösen az örömkeresés időszakát éli. Ott van az élmények öröme: utazások, programok, kikapcsolódás, hogy végre érezzünk valamit a hétköznapok szürkeségén túl. Csakhogy az élmény elmúlik, és utána gyakran nagyobb a csend, az üresség mint előtte. Ott van a siker és a teljesítmény öröme: ha halad az élet, ha eredménye van a munkánknak, ha elismernek bennünket – de ez az öröm addig tart, amíg sikerül, és amikor nem, akkor nemcsak az öröm tűnik el, hanem az önbecsülés is meginog. Sokan a kapcsolataiktól várják az örömöt: egy társ, egy család, egy közösség adja meg azt a biztonságot és elfogadást, amelyre vágynak, de amikor a másik ember nem tud mindent betölteni, amit rávetítünk, amit elvárunk, csalódás és hiányérzet marad utána. Mások az anyagi javakban, a kényelemben, a biztos háttérben keresik az örömöt, mégis azt tapasztalják, hogy minél több van, annál több kell, és a jólét soha nem lesz teljes. Van, aki az önmegvalósításban reménykedik, abban, hogy végre önmaga lehet, de közben egyre fáradtabb lesz attól, hogy nem is tudja mit jelent önmagának lenni. Ezek az örömforrások önmagukban nem feltétlen rosszak. Lehet Isten ajándéka is az élmény, a siker vagy az emberi kapcsolataink. De mégis megfigyelhető, hogy hiába okoznak ezek pillanatnyi örömet, általában jön utána valamilyen különös üresség: amikor elértük, amit akartunk, mégsem lettünk boldogabbak. Ebbe az ürességbe hangzik bele Pál felszólítása: „Mindenkor örüljetek” – mintha azt mondaná, hogy az igazi öröm nem abból él, amit átélünk, amit elérünk, vagy ami körülvesz bennünket. Nem azért boldogtalan és örömtelen az életed, mert rosszak a körülményeid, mert valamelyik családtagod megkeserítette azt vagy mert nincs meg az, amire vágysz. Az öröm sokkal inkább a benső kérdése. Úgy tűnik, hogy az igazi öröm nem csupán egy érzés, hanem egy döntés, egy élethez való hozzáállás, amely az Istenbe vetett reménységben gyökerezik. Éppen ezért a keresztyén öröm sokszor ellentmondásosnak tűnik. Sokszor éppen a legnagyobb nyomorúságban jelenik meg az öröm. Például pont a thesszalonikaiakról írja Pál apostol ennek a levélnek elején: „ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét.” A thesszalonikaiakat sok zaklatás, üldözés érte, mégis azt olvassuk, hogy nagy örömük volt, amit a Szentlélektől kaptak az Ige hallgatásakor. Egy másik helyen, a második korinthusi levél 6. fejezetében, azt fogalmazza Pál, hogy a hívők olyanok, mint „szomorkodók, de mindig örvendezők”. Akik még a szomorúságban is tudnak örvendezni. De elég Pál apostol példájára is tekintenünk. Az apostol rengeteg nyomorúságon ment keresztül. Egyszer le is írta azokat, szintén a 2. korinthusi levélben: „Hiszen többet fáradtam, többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben.24A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet,25háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam.26Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt.27Fáradtam és gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem.” És ez a Pál apostol, aki ennyi szenvedésen keresztül ment, szinte mindegyik levelében írt az örömről. Vagy olyan módon, hogy felszólított: „örüljetek”, vagy a saját öröméről számolt be, amit átélt a sok nyomorúsága ellenére. Tehát látjuk, hogy az igazi, tartós öröm nem a körülményekből fakad. Felejtsük el az olyan mondatokat, hogy „Majd boldog leszek, ha… már nem lesz anyagi problémám, ha majd megházasodom, ha már ez meg amaz…” Az Igében a hívők boldogsága sosem a körülményektől függött. Sokszor éppen a legnagyobb nyomorúságban volt a legnagyobb örömük. És ez mégsem vak optimizmus, vagy önámítás. Hiszen valóságos az a reménység, amibe kapaszkodtak és ami megörvendeztette őket. Hiszen tudták: akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. És talán itt válik igazán érthetővé, miért parancs formájában hangzik el: „Mindenkor örüljetek.” Mert ez az öröm nem magától értetődő. Nem jön automatikusan. Sokszor éppen az ellenkezője történik: a körülmények, a félelmek, a veszteségek, a csalódások mind-mind lenyomnak, depresszálnak. Ezért kell emlékeztetni magunkat újra és újra arra, hogy mi az örömünk forrása. A kislányunk holnap lesz három hónapos. Már egy ideje olyan időszakba léptünk, hogy amikor meglát engem, akkor nem fér a bőrébe. Rúgdalózik, mosolyog, mert annyira örül, hogy láthatja az édesapját. Hát nem ez a mi legnagyobb örömforrásunk is? Amikor megláthatjuk a mennyei Atyánk arcát az Igében, az életünkben végzett munkájában, de leginkább az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, aki az életét adta értünk. Tehát ez a felszólítás valójában nem teher, hanem iránytű. Mintha Pál azt mondaná: ne engedd, hogy az életed örömét kizárólag azok a dolgok határozzák meg, amelyek változnak, elmúlnak vagy kicsúsznak a kezedből. A keresztyén öröm tehát nem naiv derű, hanem hitből fakadó bizalom. Annak a felismerése, hogy az életem végső soron nem a körülményeim kezében van, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak az irányítása alatt. És amíg ez így van, addig lehet örömöm akkor is, amikor fáj, amikor nehéz, amikor nem értem, mi történik. És talán erre hív bennünket Pál az új év küszöbén is: hogy ne az öröm után rohanjunk és hajhásszuk azt mindenhol, hanem engedjük, hogy az öröm forrása, az Úr Jézus Krisztus megtaláljon bennünket – ott, abban az élethelyzetben, ahol éppen vagyunk. És ha engedjük, hogy megtaláljon, akkor ez az öröm láthatóvá is lesz rajtunk. A feleségem, még amikor várandós volt, utazott a metrón. Egyszer csak megszólította őt egy idős bácsi és annyit kérdezett: -Magácska keresztyén, ugye? -Éppenséggel igen, de ezt honnan tudta? –Hát látszik. Olyan nagy az öröme! Ha valaki ilyen sugárzó mosollyal tud utazni ilyen nagy pocakkal is, akkor az biztos, hogy keresztyén. Ez a bácsi nem volt hívő, mint kiderült a beszélgetésből, de mégis észrevette azt az örömet, amiben a Jézust követő embernek része lehet. Ezek szerint azok a keresztyének, akiket Ő ismert, valamilyen különös örömmel rendelkeztek és ez fel is tűnt neki. Ez így is van rendjén az Ige szerint is: az antiókhiai hívőkről olvassuk ezt megint csak egy üldöztetés után: „A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.” A mi gyülekezetünkben így van-e? Ha valaki belép ide, megérezhet-e valamit abból a mennyei örömből, amire Isten hív bennünket? Na és a te életedben ott van-e ez? Tapasztalják ezt az örök derűt a családtagjaid, barátaid, munkatársaid? Vagy folyton csak a keserűség, az elégedetlenség, a morgás, amit tapasztalnak veled kapcsolatban? Látszik-e Krisztus öröme az életeden? Mert az első felszólítás, amivel most kellően hosszan foglalkoztunk: „Mindenkor örüljetek!” 2. A második felszólítás: „Szüntelenül imádkozzatok” Sokszor hallani idősektől – és nem csak tőlük –, hogy „bocsánat, hogy ennyit beszélek, de egyedül vagyok, nincs kivel megosztanom a dolgaimat”. Ezek a mondatok nem a fecsegésről, hanem a magányról szólnak. És valóban: az emberi kapcsolatok rendkívül fontosak: nem mondhatjuk azt, hogy nincs szükségünk egymásra. De mégsem igaz az a mondat, hogy „egyedül vagyok, nincs kivel beszélgetnem”. Mert a keresztyén ember soha nincs teljesen egyedül. Van Valaki, akihez mindig lehet szólni. Van Valaki, aki nem fárad bele, nem siet, nem szakít félbe, és nem mondja azt, hogy majd később. Van, valaki, akihez lehet szüntelen imádkozni. Luther Márton szavait idézem: „Keresztyénnek lenni ima nélkül annyira lehetséges, mint élni légzés nélkül.” Az imádság nem egy kegyes gyakorlat a sok közül, nem a hívő élet díszítőeleme, hanem létfeltétel. Ahogyan a légzés természetes, folyamatos és a túlélés feltétele, úgy kellene az imádságnak is azzá válnia. Nem gondolkodunk azon egész nap, hogy vegyünk-e levegőt – egyszerűen lélegzünk. A „szüntelen imádság” sem azt jelenti, hogy egész nap hangosan hosszú imádságokat mondunk, hanem azt, hogy természetessé válik az Istennel való kapcsolat. Hogy a gondolataink, döntéseink, félelmeink és örömeink közben is számolunk vele. Jó példa erre Nehémiás, aki a király előtt állva, egy pillanatnyi, kimondatlan imádságban fordul Istenhez, mielőtt válaszolna. Az imádság áthathatja az életünket. És éppen ezért lehet szüntelen, mert bármi ér bennünket nap közben, azt rögtön vihetjük Isten elé bármilyen helyzetben vagyunk, még ki se kell mondani, hiszen még ajkunkon sincs a szó, az Úr azt már tudja. Éppen ezért bánatban, örömben, váratlan helyzetekben mi is rögtön kiálthatunk az Úrhoz. Ezt tehetjük szüntelen, hozzá nem kell sorban állni. A légzés képe azért is beszédes, mert nem egyszerűen levegőt veszünk, hanem gázcsere történik. A szén-dioxid távozik, az oxigén beáramlik. Az imádságban is ez zajlik: kiadhatjuk mindazt, amire nincs szükségünk – a feszültséget, a szorongást, a haragot, a csalódást, a kimondatlan panaszokat, a bűnöket –, és közben feltöltődhetünk azzal, amire viszont szükségünk van: békességgel, reménységgel, örömmel, amiket csak Isten tud megadni. Aki nem imádkozik, az a sok szén-dioxidot magában hordozza, és előbb-utóbb elfárad, megterhelődik, megfullad lelkileg. De aki lélegzik, annak a friss, éltető levegő, Istennek a békessége és öröme beárad a lelkébe. Tehát az imádság gázcsere is, hiszen kiadhatjuk azt, amire nincs szükség, hogy feltöltődjünk azzal, amivel Isten akar megajándékozni. Tehát jó, ha Istennel folyamatos, szüntelen kapcsolatban vagyunk és minden gondolatunkkal hozzáfordulunk. Ugyanakkor tudjuk, hogy a légzésnek van egy tudatos formája is. A fúvósok, énekesek, sportolók tanulják, gyakorolják a helyes légzést. Hiszen bizonyos helyzetekben elmélyültebb, irányítottabb légzésre van szükség. Így van ez az imádsággal is. A szüntelen kapcsolat mellett elengedhetetlen, hogy külön időt is szánjunk az imádságra. Szükséges, hogy megálljunk, elcsendesedjünk, és minőségi időt is töltsünk el Istennel. Pontosan így működik ez az emberi kapcsolatainkban is. A házasságban, a családban vannak rövid, praktikus beszélgetések: ki mit intéz, mi a napi rend. De vannak olyan beszélgetések is, amelyekhez idő kell. Amikor az igazán mély dolgokat meglehet beszélni. Ha csak az előbbiek lennének, a kapcsolat felszínessé válna. Ha csak az utóbbiak, az élet működésképtelen lenne. A szüntelen, folyamatos imádság és az elmélyült csendesség együtt teszik élővé az Istennel való kapcsolatot. Ezért nem teher Pál felszólítása: „Szüntelenül imádkozzatok”, hanem meghívás egy olyan életre, ahol nem kell mindent egyedül hordoznunk, hanem folyamatos kapcsolatban lehetünk a mennyei Atyával. 2026 az imádság éve. Szánjunk időt és energiát arra, hogy átgondoljuk a mi imádkozási szokásainkat. Mi az, amin változtatni kéne? Egyáltalán szánunk-e rá elég időt? Miben kéne fejlődni: a szüntelen, napközbeni imádságban vagy a külön odaszentelt csendességben? Arra hívok mindenkit, hogy akár egyedül, akár a családban, akár a testvéri közösségben alakítsunk ki olyan szokásokat, amik segíthetnek bennünket az Istennel való kapcsolatunkban, az imádságban. Direkt nem mondok konkrét elképzeléseket, hogy nekünk magunknak kelljen dolgozni az imaéletünk kialakításával. Tehát a második felszólítás: Szüntelen imádkozzatok. 3. És elérkeztünk a harmadikhoz: „Mindenért hálát adjatok!” Mindenért? Még a rosszért is? Ha szó szerint vesszük a görög szöveget, talán helyesebb az a fordítás, amit Károli is használ: Mindenben hálát adjatok. Tehát bármilyen élethelyzetbe kerültök, mindenben van valami, amiért lehet hálát adni. Talán az örömről szóló résznél már kellően kifejtettük, hogy ez a nyomorúságok között is így van. De érdemes kicsit a háláról is gondolkoznunk. Hadd idézzem a L’Oréal szlogenjét: mert megérdemlem. Mert megérdemlem – ez a hozzáállás határozza meg a világunkat. Mindent alapvető jogként várunk el, nekünk minden jár és ezért szinte mindig elégedetlenek vagyunk, ha valami nem tetszik. Bosszankodunk, ha a sor lassan halad a boltban, ha valaki lassan reagál az emailünkre, vagy valaki nem úgy tesz, ahogyan azt mi elképzeltük. Ez a folyamatos elégedetlenkedés elűzi a hálát az életünkből és keserűvé tesz bennünket. Pedig szükségünk van a hálaadásra, mert egyrészt alázatosságot formál, amikor észrevesszük, hogy Isten mennyi mindennel ajándékozott meg, amit meg sem érdemeltünk, másrészt elégedetté tesz, hiszen amikor hálát adok, akkor rácsodálkozom, hogy mennyi minden bemutatja Isten jóságát az életemben. Jézus is adott hálát, úgyhogy nézzünk meg két példát az Ő életéből. a) Az egyik példa az ötezer ember megvendégelése. Ugyebár Jézus egy nagy tömeget tanít, felmerül a probléma, hogy éhesek az emberek és nincs mivel megetetni őket, hiszen mindössze 5 kenyerük és 2 haluk van. Jézus mégis megtöri a kenyeret, hálát ad érte és elkezdi osztani. A hálaadása megsokasítja azt, ami látszólag kevés. Nyilván nem azt akarom mondani, hogy mi is ilyen csodákra vagyunk képesek. De sokszor előfordul az, hogy ha hálaadással élünk a látszólag kevéssel, akkor Isten meg tudja azt szaporítani. Ha oda visszük a mi öt kenyerünket és két halunkat, és itt most nem csak az anyagiakra gondolok, hanem az erőnkre, a szolgálatunkra, a képességeinkre, akkor Isten képes azt megsokszorozni és a kevésből sokat kihozni a hálaadáson keresztül. b) A másik példa Lázár feltámasztása. Mielőtt Lázár feltámad, a sír előtt így szól Jézus: „Atyám, hálát adok néked azért, hogy meghallgattál engem. Én tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, de azért mondom ezt a sokaság miatt, hogy higgyenek, hogy Te küldtél engem.” Jézus itt már előre hálát ad. Lázár még nem sétált ki a sírból, de a Megváltó már hálát adott az Ő feltámadásáért, mert tudta, hogy az Atya meghallgatja Őt. Megint csak, nem vagyunk Jézushoz hasonlóak, nem tudunk csodát tenni. De azt megtanulhatjuk Tőle, hogy lehet előre hálát adni. Ő azt ígérte, hogy betölti minden szükségünket. Tehát meg lehet köszönni ezt előre, akkor is, ha még nem látjuk, hogyan leszünk meg a hónap végén. Azt is ígérte, hogy akik Őt szeretik, azoknak minden a javukra lesz. Akkor meg lehet előre köszönni, hogy egy nehéz helyzetből Ő biztosan jót fog kihozni, akkor is, ha én még csak a nyomorúságot látom. És minden imádságunkban meg lehet köszönni azt is, hogy Ő meghallgat és azt fogja megcselekedni, amire szükségünk van. Tehát Jézus példáján keresztül láthatjuk, hogy a hálaadás képes megsokszorozni azt, ami kevésnek tűnik, és hogy lehet előre hálát adni azokért a dolgokért, amiket Isten megígért, de amelyeknek még nem látjuk a beteljesedését. Tehát a három felszólítás: mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok és mindenben hálát adjatok. Azt olvastuk az Igében, hogy ez Isten akarata a mi javunkra. Tehát ezek nem olyan parancsok, amelyeket Isten teherként a nyakunkba akaszt, hanem ezek a mi segítségünkre vannak. Hiszen ha ezek kimaradnak, akkor üres és örömtelen, elmagányosodott és kiszolgáltatott, elégedetlen és keserű lesz az életünk. Viszont Isten örömteli, elégedett, békességgel teli életre hív bennünket. És ebben eszköze lehet a mi életünkben is az imádság. 2026 az imádság éve. Legyen ez az esztendő számunkra is az a lehetőség, amikor megújulhatunk és megerősödhetünk az imádságban és az Úrral való kapcsolatban.