Húsvéti testrészek

---

---

Lectio: Lukács 24,13-35 Dicsőítünk Jézus Krisztus, amiért te diadalt vettél a halál felett. Köszönjük, hogy te feltámadtál és nekünk is kínálod az örök életet. Köszönjük, hogy azt ígérted, hogy aki hisz Tebenned, az ha meghal is, él. Köszönjük, hogy feltámadásod után is gondod volt a te elcsüggedt emmausi tanítványaidra. Köszönjük, hogy így odafigyelsz ránk is és jól ismered minden gondunkat. Kérünk most, hogy minket is vigasztalj Igéddel. Olyan jó lenne, ha a mi szívünk is hevülne, amikor Téged hallgatunk. Te látod hogyan telt, telik az ünnepünk, és hogy hogyan fogunk visszatérni a hétköznapjainkba. De kérünk még most, hogy hadd találkozhassunk veled Igéd és Szentlelked által. Hadd értsük meg, hadd fogadjuk be és hadd cselekedjük meg azt, amit megértünk a te húsvéti üzenetedből. Áldott légy feltámadt Jézus Krisztusunk! Amen. Textus: Róma 12,1 „Szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul” A most felolvasott események Jézus Krisztus feltámadásának a napján történtek. Hajnalban feltámadt a halálból Jézus Krisztus, az asszonyok üresen is találták a sírboltot, sőt még az angyalok is megjelentek nekik, de most mégis két csalódott tanítványról olvasunk, akik délután keseregve indulnak haza a nagy ünnepről. De mit kell tudni erről a két tanítványról? Az igeszakaszból kiderül, hogy eredetileg nagy reménységgel készültek a páskaünnepre. Valószínűleg hallották, hogy Jézus is ott lesz az ünnepen, és azt remélték, hogy a nyomorult állapotban levő népükön – a római elnyomás alatt levő zsidó népen - már csak Jézus tud segíteni. Ezért nagy lelkesedéssel mehettek fel Jeruzsálembe az ünnepre, lehet hogy virágvasárnap is ott voltak. A legnagyobb megdöbbenésükre azonban pont az ünnepen, a pénteki napon végezték ki Jézust, akiben reménykedtek. Lelkileg teljesen összeomlott ez a két férfi. Hatalmas keserűség van abban a mondatukban, amit most olvastunk: "... pedig mi azt reméltük, hogy Ő fog segíteni a mi népünkön..." Ebben benne van az, hogy eddig volt reményünk most már nincs. Most már nincs mit remélni, nincs kiben reménykedni. Hiszen az utolsó reménységünk is meghalt. Tehát miután véget ért az ünnep és Jézust megfeszítették, vasárnap délután hazaindul ez a két tanítvány. Ennek a két férfinek a történetéből négy momentumot szeretnék ma kiemelni, mindegyiket egy-egy testrészhez kötöttem és azokkal kapcsolatban fogok megosztani néhány gondolatot. A négy kiemelendő mozzanat: 1. sírt a szájuk 2. hevült a szívük 3. megnyílt a szemük 4. indult a lábuk. 1. Sírt a szájuk Kire szoktuk mondani, hogy sír a szája? Hát arra, aki egyfolytában panaszkodik és csak arról beszél, hogy neki milyen rossz, hogy ő a világ nyomorultja. Talán nem is szeretünk az ilyen ember társaságában lenni, aki folyton csak panaszkodik a családtagjaira, a főnökére, a gazdasági helyzetre, politikára, rossz utakra és igazából bármire, amire csak lehet. Az még szomorúbb, ha éppenséggel mi vagyunk ilyenek, akik egyfolytában csak magukkal és a problémáikkal vannak elfoglalva. De hát nem így megy haza a két emmausi tanítvány? Ketten mennek, a szívük tele van keserűséggel és folyamatosan arról beszélgetnek, hogy mi történt Jeruzsálemben Jézussal. Vádolják a nép vezetőit, sajnáltatják magukat, hogy oda minden reményük és egymást támogatják a reménytelenségükben. És a nagy panaszkodás közben egyszer csak melléjük szegődik Jézus, bár ők itt még nem ismerik fel őt. És ez a harmadik ember, aki melléjük lép, megkérdezi őket, hogy miről beszélgetnek, hogy mi történt Jeruzsálemben. És elmesélik neki, hogy a názáreti Jézus hogyan halt meg nagypénteken. Jézus természetesen mindezt tudta, nem kellett volna megkérdeznie. Mégis fontosnak tartotta, hogy a tanítványai kimondják mi bántja a szívüket, hogy aztán lelkigondozni és vigasztalni tudja őket. Úgy tűnik, hogy Jézus számára fontos, mi van velünk! Talán furcsa ezt így mondani, de mintha tőlünk is kérdezné az Igében: „Mi történt? Hogy vagy? Oszd meg velem!” Világos a Szentírásból, hogy Isten számára nem közömbös az életünk, és neki bármit elmondhatunk imádságban. Ha más nem is akar meghallgatni, nála még a szájunk is sírhat! Ő nem olyan mint mi, hogy elkerüli a panaszkodó embereket… Konkrétan Ő keresi őket! Ő szegődött oda az emmausi tanítványok mellé, pedig biztos talált volna jobb társaságot. Így szeretne odaszegődni mellénk is, szeretne a mi életünkbe belépni! És mi is elmondhatjuk neki, hogy mi az, ami fáj, ami bánt, ami csalódást okozott. Ő meghallgat. Az 56. zsoltárból megtudjuk azt is, hogy Isten a mi könnyeinket egy tömlőben összegyűjti. Nagyon szép kép ez. Minden egyes könny, amit valaha elhullattál, számon van tartva Istennél. Tud minden egyes bánatodról, bajodról, problémádról. Tudja, milyen sebeket hordozol gyerekkorod óta, tudja kik és mivel bántottak meg életed során, és tudja azt is, hogy most mivel küzdesz. És nem közömbösen legyint, hogy kezdj vele amit akarsz, az emmausi tanítványokat sem hagyta szomorúan hazatérni, hanem szeretne mellédszegődni és megvigasztalni az Ő Igéjével. De ehhez azt kell, hogy te is kiöntsd a szívedet neki imádságban. Igen, Isten tud rólunk mindent, ismeri a gondolatainkat is, éppen ezért igazán nekünk van szükségünk az imádságra. Mert amint elmondjuk Istennek, hogy mi az, ami bánt, elkezdődhet a változás, mint ahogyan az emmausiakkal is történt. Itt az első pontnál viszont még hadd emeljem ki azt is, hogy ez a két férfi nem a körülmények miatt volt szomorú, hanem sokkal inkább a hitetlenségük miatt. Amikor befejezik a panaszkodást, Jézus ezt mondja: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!” Kiderül: nem a külső körülmények tették reménytelenné ezt a két tanítványt, hanem sokkal inkább a hitetlenségük. Mert nem hittek az ószövetségi prófétáknak, akik pontosan leírták, hogy mi vár a Messiásra. Nem hittek Jézusnak sem, aki előre megmondta, hogy meg fog halni és fel fog támadni. És nem hittek az asszonyoknak sem, akik látták az üres sírt és találkoztak az angyalokkal. Ha lett volna hitük, ha megbíztak volna abban, hogy amit Isten kijelentett, az igaz, és Jézus tényleg feltámadt, akkor nem lettek volna ilyen boldogtalanok. Akkor nem lett volna okuk szomorúságra, hiszen Jézus él, és ennek lehet örülni! De mégis a hitetlenség és a bánat útján indultak haza. És Jézus ennek ellenére melléjük szegődik. Pedig mondhatta volna: „Ezek nem hittek sem nekem, sem a prófétáknak, sem az asszonyoknak… Ilyen tanítvány nekem nem kell, menjenek csak a saját útjukon, oldják meg maguk…” Nem ezt mondja Jézus… Odalép melléjük a legnagyobb szeretettel, végig hallgatja a panaszukat és helyreigazítja őket. Hát nem éppen így van ez a mi életünkben is? Hogy a mi hitetlenségünk okozza a boldogtalanságunkat? Mert nem hisszük el, hogy Isten még a hajunk szálait is számontartja. Mert nem hisszük el, hogy Jézus Krisztus be szeretné tölteni minden szükségünket. Mert nem hisszük el, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van. Ha megbíznánk az Úr szavában, rögtön boldogabb lenne az életünk. Az emmausi tanítványoknál sem a körülményeket változtatta meg Jézus: nem győzte el a rómaiakat, nem űzte el a képmutató vallási vezetőket, nem hozott gazdasági fellendülést. A két férfi szívében történt meg a változás, és boldogan tértek vissza abba a Jeruzsálembe, ahonnan szomorúan távoztak, de erről még később. Tehát ez volt az első mozzanatunk: a tanítványoknak sírt a szája. Mi is elsírhatjuk minden panaszunkat Jézusnak, mert őt az érdekli és szeretne minket megvigasztalni. Na de mivel vigasztalja, lelkigondozza Jézus az Ő tanítványait? Az Igével! Mit olvastunk? „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” Jézus az Igét magyarázva kezdi el vigasztalni a tanítványait. Ilyen közel lenne számunkra is a megoldás? Ilyen közel. És mégsem élünk vele eleget? Mégsem. A problémáinkkal általában szaladunk fűhöz-fához, keresünk mindenféle megoldást, és maximum utolsó lépésként fordulunk oda Istenhez. De hát Jézus ezzel kezdi! És mit olvasunk? A tanítványoknak hevült a szívük, ahogy Jézust hallgatták. 2. Hevült a szívük Tehát a második ponthoz érkeztünk, ahol hevült a tanítványok szíve. Azaz megmozdult az ő szívükben valami. Teljes odafigyeléssel hallgatták Jézust, égett a vágy bennük, hogy meghallják és megértsék azt, amit a megváltó nekik mond. Én mindig megbotránkozom magamon, amikor ezt az igét olvasom. Mert nekem is van lehetőségem Jézus szavát hallani, olvasni, kezemben tartani. És sokszor már ezt olyan természetesnek veszem, hogy oda sem figyelek rá, meg elbóbiskolok közben vagy el vagyok foglalva a saját gondolataimmal. Nem hevül a szívem, amikor Jézus szavát hallgatom. Hevül-e a Te szíved, amikor Isten Igéjét hallgatod? Ég-e benned a vágy, hogy megértsd Isten üzenetét, amikor otthon olvasod a Bibliát (ha ezt megteszed egyáltalán)? Amikor szól az Igehirdetés, odafigyelsz-e rá? Vagy elbóbiskolsz, meg elvagy foglalva a saját gondolataiddal: mit kell főzni, milyen munkát kell még elvégezni, mit lehet csinálni a szabadidőben. Most min gondolkodsz? Ha egy óra múlva valaki megkérdezné, hogy mit hallottál itt, el tudnád mondani? Persze nem az a lényeg, hogy a mi lexikális tudásunk bővüljön, hanem az, hogy Jézust, aki személyesen szeretne szólni hozzánk az Igén keresztül, meghalljuk. Mindez, amire most rákérdezek, én magam is nagyon jól ismerem. Gyalázatos dolog ez, hogy a mindenható Istennek, aki az eget, a földet és benne minket is teremtett, olyan fontosak vagyunk, hogy szeretne személyesen szólni hozzánk, mi meg sokszor a fülünk botját sem mozdítjuk. Nem méltatjuk a mindenható Istent arra, hogy odafigyelünk az Ő szavára. De ennek nem kell így lennie! Hevülhet a szívünk! Lehet ezért imádkozni, szoktuk is tenni az Igehirdetés előtt: Isten nyissa meg a szívünket, hogy a hangzó Igére oda tudjunk figyelni, azt be tudjuk fogadni és meg tudjuk cselekedni. Sőt, vannak gyakorlati dolgok is, amellyel egyszerűbbé tehetjük az Igére való figyelést. Amikor otthon olvassuk, segítségül lehet hívni különféle segédleteket, segítő kérdéseket. Vagy amikor a prédikációt hallgatjuk, érdemes lehet jegyzetelni. És nem biztos, hogy valaha is elő fogjuk venni azt a jegyzetet, de legalább segít figyelni és ha valami fontossá vált, akkor utólag azt vissza is lehet keresni. Tehát tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy az Igére, Isten szavára oda tudjunk figyelni. Hiszen így kezdődhet meg a gyógyulás minden lelki bajunkból, Jézus is az Igével kezdi el vigasztalni az emmausi tanítványokat. Nem hiába hasonlítja a Biblia olyan sokszor Isten szavát az ételhez. Többször is kimondja: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik” Mert ahogyan a testnek szüksége van arra, hogy ételhez, tápanyaghoz jusson, úgy a lelkünknek is szüksége van arra, hogy lelki táplálékot vigyünk be. Tehát ha mi élő hitet, virágzó lelki életet szeretnénk, mindenképp szükségünk van arra, hogy Isten szavával nap, mint nap éljünk. Egy ember kb. 3 hétig bírja ki étel nélkül. A te lelked ugye nem halt még éhen? De az sem egészséges, ha csak három hetente, vagy csak hetente, vasárnaponként eszünk. Ha nincs tápanyag, nincs fejlődés, nincs előrelépés a lelki életben. A testünket általában napi 3x vagy többször tápláljuk. Kiváncsi lennék, hogy ki az közülünk, aki napi 3x Igét is olvas. Persze ez nem szabály vagy előírás, az én életemben sem így van ez, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a testünket sokszor elkényeztetjük, a lelkünk pedig közben éhen hal. Pedig a Biblia világosan tanítja, hogy a lelkünknek is táplálékra van szüksége. Az emmausi tanítványok szíve hevült, lángolt, amikor Jézus hozzájuk beszélt. Hevül-e most a Te szíved? Ugyanis a feltámadott Jézus Krisztus ma is él, ma is köztünk van és ma is szól hozzád az Igén keresztül. Tehát ez volt a második mozzanat: a tanítványoknak hevült a szívük. 3. Megnyílt a szemük Tovább haladunk az emmausba vezető úton. Jézus magyarázza az Igét, a tanítványok csodálkozva hallgatják, viszont ahogyan megérkeznek az úticélhoz, besötétedik. Jézus udvariasan úgy tesz, mintha tovább akarna menni, de a tanítványok unszolják, hogy maradjon náluk. Így is történik, helyet foglalnak a vacsorához, viszont érdekes dolog történik. Jézus elkezd házigazdaként viselkedni. Ugyanis a házigazda dolga volt az, hogy az ételt elossza a vendégek között. De itt Jézus teszi ezt, és a tanítványok ezt engedik. Úgy tűnik most Jézus a háznak az Ura. Magához veszi a kenyeret, megtöri, odaadja a tanítványainak és hirtelen eltűnik. A két emmausi férfinek pedig hirtelen megnyílik a szeme. Felismerik, hogy ki is volt az Ő titokzatos vendégük. Nem érdekes, hogy pont a kenyér megtöréséből ismerik fel? Nem csodát tesz Jézus, nem angyalok jelennek meg, nem hallatszik mennyei hang az égből… Jézus megtöri a kenyeret és megnyílik a szemük. Miért? Mert Jézus máskor is vette a kenyeret, megtörte, odaadta a tanítványainak és ezt mondta: ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik. Jézus a halálára utal vissza ezzel a szimbolikus cselekedettel és ekkor nyílik meg az emmausiak szeme, ez hozza el a fordulópontot. Most előttünk is megvan terítve az Úr asztala, ami azt hirdeti, hogy amilyen valóságosan itt van előttünk a kenyér és a bor, olyan valóságosan adta értünk a testét és vérét az Úr Jézus Krisztus. Aki ezt felismeri, hogy bár halált és kárhozatot érdemelt volna, de Jézus mégis az életét adta oda érte, ezzel átvállalva a büntetést, annak megnyílik a szeme. Az egészen máshogy kezdi látni a dolgokat. Az emmausiakkal is így történt. Tudjuk, hogy ők eddig is Jézus tágabb tanítványi köréhez tartoztak, tehát valószínűleg már hallották Jézus beszédeit, voltak már Jézus közelében, figyelték őt messziről, de mégsem voltak az Ő igazi követői. Ez kiderül abból is, hogy hogyan reagálnak a nagy pénteki eseményekre. Teljesen összetörnek, elkönyvelik, hogy „nem ez a Jézus volt a Messiás, pedig azt reméltük”, sőt, amikor az asszonyoktól hallják a feltámadás hírét, akkor azt is szkeptikusan fogadják. Nincs bizonyosságuk abban, hogy Jézus él, inkább hazaindulnak Emmausba. De most, amikor a feltámadott Jézus Krisztussal egészen személyesen találkoznak, együtt sétálnak, beszélgetnek, vacsoráznak, akkor megnyílik a szemük és teljes bizonyosság támad az ő szívükben, hogy Jézus valóban feltámadt, hiszen találkoztak vele. Az összes húsvéti történetben ezt látjuk, hogy sokan hallották Jézus feltámadásának a hírét, de igazán bizonyosak csak azok lettek benne, akik találkoztak is a feltámadott Krisztussal. Ez ma is így van! Csak azok jutnak valódi bizonyosságra, igazi hitre, akik találkoznak a feltámadott Jézus Krisztussal. Hát lehet vele manapság találkozni? Lehet! Azt mondja a Biblia és azt mutatja sok-sok hívő ember tapasztalata is, hogy Jézus Krisztussal lehet találkozni az Ő igéjében, az Ő egészen titokzatosan munkálkodó Szentlelke által. Meg lehet tapasztalni azt, hogy az Ige személyesen nekem szól, hogy Jézus nekem mond valamit, hogy hevül a szívem Isten szavától. És én erre válaszolhatok imádságban. Te hogy állsz ezzel? Két férfit láttunk a mai igénkben, akik sokáig megmaradtak szemlélődőnek. Távolról figyelték Jézust, hallgatták mit mond, még reményük is volt benne, hogy lehet, hogy Ő lesz a megváltó, de nem volt bizonyosságuk. És amikor találkoztak egészen közelről a feltámadott Jézus Krisztussal, akkor kinyílt az ő szemük. Legyen ez a mostani húsvét legfőbb kérdése: Találkoztál-e már Jézus Krisztussal? Ismered-e Őt? Nem csak úgy hallomásból, hanem egészen közelről, személyesen. Vagy még mindig csak távoli szemlélő vagy? Aki itt ül a templomban, talán már ismeri is a bibliai történeteket, de az életében ennek még mindig semmi nyoma, és szomorúan baktat Emmaus felé… Kinyílt-e már a szemed? Látod-e, hogy Jézus miattad, helyetted és érted halt meg a kereszten? Ezt hirdeti az Úrvacsora is. Viszont Jézus fel is támadt, ma is lehet vele találkozni és ma is kínálja számodra az örök életet. A kérdés csak az, hogy megmaradsz-e távoli szemlélőnek, vagy Jézus igazi követőjévé válsz-e! Tehát ez volt a harmadik pont: a tanítványoknak megnyílt a szemük. 4. Indult a lábuk El is érkeztünk a negyedik mozzanathoz, ahol ennek a két férfinak indult a lába. Ugyanis, miután Jézus eltűnik és felismerik Őt, rájönnek, hogy nekik feladatuk van. El is képzelem, ahogy egymásra néznek és mondják: „ezt meg kell mondanunk a többieknek is! Hát ott vannak Jeruzsálemben, bizonytalanságban, azt hiszik Jézus meghalt, erről tudniuk kell, hogy mi találkoztunk vele!” És arról olvasunk, hogy még abban az órában útra keltek és visszaindultak. Emmaus Jeruzsálemtől 60 futamnyira, azaz nagyjából 11km-re volt. Ez egy olyan 2,5-3 órás séta. Az már csak a hab a tortán, hogy a Jeruzsálembe vezető út folyamatosan emelkedett. Ez az emmausi tanítványokat nem érdekli, menniük kell, úgyhogy elindulnak. Úgy is, hogy most értek haza meg már be is sötétedett? Úgy is! Mert ha valaki találkozik a feltámadott Jézussal, akkor ezt az örömöt meg akarja osztani másokkal, az ilyet nem lehet megállítani. Ők nem akarják a többieket sem bizonytalanságban, reménytelenségben hagyni, úgyhogy útnak indulnak és viszik az örömhírt. Akinek már megnyílt a szeme, az előbb-utóbb meglátja azt is, hogy Isten milyen feladattal bízza meg őt, hogy kinek kell bizonyságot tennie a feltámadott Jézusról. Te látod-e? És ha látod, mozdul-e már a lábad, hogy elvégezd ezt a feladatot? Az emmausiak meglátták és indultak is: sötétben, fáradtan, az emelkedőn. Ha valaki találkozik a feltámadott Jézus Krisztussal, akkor előbb-utóbb eljut oda, hogy ezt az örömöt másokhoz is el akarja juttatni, ezt másokkal is meg akarja osztani. Így szoktuk mondani: bizonyságot tesz az ilyen ember. Mersz-e bizonyságot tenni, Jézusról beszélni? Vagy szégyelled, mert majd biztos hülyének meg szentfazéknak néznek? És ha már beszélsz Jézusról, akkor úgy is élsz-e? Annál nincs is rosszabb, mint amikor valakinek csak a szája jár, aztán az élete teljesen mást mutat. Úgy nincs túl nagy ereje a bizonyságtételnek… Kedves Szülők! Hallják-e a gyermekeitek Isten Igéjét? Előkerül-e a Biblia az otthonainkban? Elhangzott-e a húsvéti történet a családban, vagy az egész ünneplés kimerült a csokinyusziban meg a sonkában? Persze az finom, de mégiscsak van egy fontos üzenete a húsvét ünnepének… Az emmausi tanítványok találkoztak Jézussal és azon nyomban mennek is bizonyságot tenni. Azt látjuk, hogy nem szép nagy teológiai gondolatokat osztanak meg. Nem előadást tartanak, nem okoskodnak. Csak elmondják azt, ami velük történt. Elmondják, hogy hogyan találkoztak Jézussal. Megosztják a többiekkel azt, amit az Úr szavából megértettek, amit ők maguk átéltek. És az ilyen szavakon, az ilyen egyszerű és őszinte bizonyságtételeken áldás van. Kedves Testvérek, nekünk sem kell nagy dolgokat mondani. Nem kell nagy előadásokat tartanunk. Egyszerűen azt kell elmondani, amit megértettünk az Igéből, ami nekünk személyes üzenetté vált egy Istentiszteleten, az igeolvasásunkban, vagy amit mi magunk tapasztaltunk meg az életünkben Isten gondviseléséből. El lehet mondani a másiknak, hogy Isten hogyan ad erőt a mindennapokban. Vagy hogyan mentett meg minket egy bajból, betegségből. Vagy hogyan munkálkodott az Ő igéje a mi életünkben és hogyan szabadultunk meg egy-egy bűntől. Tehát nem kell félnünk attól, hogy a mi szavaink nem lesznek elég jók. Hogy mi nem tudunk elég jól beszélni. Egyszerűen mondjuk el azt, amit átéltünk, ami a szívünkön van, amit Isten igéjéből megértettünk. És akkor Isten áldása lesz azon, és tud minket is úgy használni, mint ezeket a tanítványokat. Mert azt látjuk, hogy Isten használta ezeket a tanítványokat. Egymást erősítették a hitben testvéreikkel Jeruzsálemben. Mert amikor odaérnek Jeruzsálembe Péterékhez, akkor ott is találják őket összegyűlve és beszámolnak nekik arról, ami történt. Közben Péterék is elmondják, hogy Jézus Péternek is megjelent. Azt látjuk, hogy a tanítványok egymás hitét erősítik a bizonyságtételeikkel. Egymás hite által épülnek. Milyen jó, ha egy gyülekezetben is így van! Hogy mindenki be tud számolni a saját hitéletéről, és ezzel bátorítani tudja a másikat. Nem lehet magányos hívő életet élni! A Biblia egészében látjuk, hogy milyen fontos a hívők közössége. Sokszor hallottam már: én hívő vagyok, csak nem járok templomba. De hát Jézus is járt közösségbe, meg Péter, meg Pál! Akkor te úgy gondolod, hogy neked nincs erre szükséged? Vigyázzunk! Mert ha nincs közösség, könnyen önteltté válhatunk és eltévelyedhetünk. A tanítványok egymást erősítették, bátorították ott Jeruzsálemben. Ilyen-e a mi közösségünk? Ilyen-e a pátyi gyülekezet? Bizonyságot teszünk-e egymásnak? Bátorítjuk-e egymást hitben? Épülünk-e egymás hite által? Egyáltalán ismerjük-e azt, aki ott ül mellettünk? Akár körbe is lehet nézni: ki az, akit nem ismerek és akihez jó lenne odalépni? Mert, aki Jézus Krisztussal találkozott, az nem tud tétlen maradni, az másokkal is meg akarja osztani az evangéliumot, közösségben akar lenni a testvéreivel. Tehát ez volt a negyedik pont: az emmausi tanítványoknak elindul a lábuk és viszik az örömhírt másoknak is. Tehát láttuk a négy mozzanatot: Sírt a szájuk, hevült a szívük, kinyílt a szemük és indult a lábuk. Textusként a római levélből olvastam fel egy rövid részletet: „Szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul” Milyen jó lenne, ha valóban odatudnánk szánni a testünket, a testrészeinket Istennek! Te hol tartasz ebben a folyamatban? A száddal szitkozódsz, panaszkodsz, másokat káromolsz, vagy tudsz azzal Jézushoz fordulni imádságban, és neki kiönteni minden bánatodat? Mivel van tele a szíved? Miért ég? Hevül-e, amikor Jézus szavát hallgatod? Kinyílt-e már a szemed? Látod-e, hogy Jézusra van szükséged? Látod-e az életed értelmét, célját? És ha igen, akkor mozdul-e már a lábad? Végzed-e azt a feladatot, amivel Isten megbízott? Mész-e, hogy másoknak is elmond: te már találkoztál a Feltámadottal. Az emmausi tanítványok szomorúan jöttek, nem is számítottak rá, de találkoztak Jézussal, és örömmel indultak vissza a kijelölt helyükre. Te nem tudom hogyan érkeztél ide ma délelőtt. Bizonyára téged is sok gond terhel. És lehet, hogy nem számítottál rá, de a feltámadott Jézus szeretne mellédszegődni. Milyen jó lenne, ha a te szíved is hevülne, a te szemeid is kinyílnának, és indulna a lábad azon az úton, amelyet Ő jelölt ki a számodra. Amen. Magasztalunk Úr Jézus Krisztus azért, mert bár mi sokszor hitetlenül, magunk járjuk életünk útját, Te mégis szeretnél mellénk szegődni. Köszönjük, hogy az Igéddel vigasztalsz és szeretnéd megnyitni a mi szemeinket is. Köszönjük, hogy lehet Veled ma is találkozni és lehet Téged egyre jobban megismerni. Őrizz meg minket attól Urunk, hogy csak távoli szemlélődők legyünk. Olyan jó lenne, ha nem csak külső megszokásból ülnénk itt, hanem igazi követőiddé válhatnánk egyre többen. Köszönjük azt is Urunk Jézus, hogy Te az egész testedet felajánlottad áldozatul, hogy minket megments. Segíts, hogy mi is tudjuk így odaszánni minden tagunkat az Atyának. Így segíts, hogy szájunkkal tudjunk hozzád imádkozni, téged magasztalni. Te hevítsd a mi szívünket is, amikor szólsz hozzánk. Nyisd meg a mi szemeinket is, hogy felismerhessük, hogy mit tettél értünk a kereszten és ráébredhessünk, hogy mennyire szükségünk van Terád. Végül pedig indítsd a mi lábainkat is, hogy tudjunk azon az úton járni, amit Te jelöltél ki a számunkra. Segíts így visszatérni a hétköznapokba, és így vinni a te húsvéti örömhíredet másoknak is. Könyörgünk gyülekezetünk minden tagjáért. Köszönjük, hogy Te tenyereden hordozod betegeinket és hogy Te tudsz nekik gyógyulást adni. De hadd könyörögjünk a gyászolókért is, Te adj nekik ebben a nehéz helyzetben vigasztalást. Amen. Páty, 2025 húsvét