Ajándék vagy ajándékozó?

---

---

Lectio: Lukács 17, 11-19 11Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. 12Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 13és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! 14Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. 15Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. 16Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. 17Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 18Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? 19És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged. Textus: Lukács 17, 17-19 17Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 18Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? 19És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged. Szellemesen szokták mondani, hogy a zuhanó repülőgépen hirtelen megnő a hívő emberek száma… Hiszen amikor nagy a baj, akkor hirtelen mindenki Istenhez fordul és imádkozni kezd segítségért. De talán nem csak a repülőn van így, hanem betegségben, anyagi gondokban, érettségi előtt is… Sokan sokféle nyomorúság miatt fordulnak Istenhez. Talán sokan még fogadalmakat is tesznek: ha ezt túlélem, ha meggyógyulok, ha megoldódik a problémám… akkor majd ezt meg azt teszem. Akkor majd jobban közeledem Istenhez is. Persze ezeket a fogadalmakat sokszor el is felejtik utólag, hiába kapták meg a kért segítséget. A mai Istentiszteleten ezzel szeretnénk foglalkozni, hogy életünk nyomorúságaival hogyan fordulhatunk Istenhez. Ugyanis a felolvasott történetben is arról hallhattunk, hogy tíz leprás férfi Jézushoz fordul segítségért. Szörnyű betegséggel küzdöttek, valószínűleg próbálkoztak már sokfajta gyógymóddal, de egyik sem segített. Aztán egyszer csak hallhattak erről a csodatevő gyógyítóról, Jézusról, aki éppen azon a vidéken haladt át. Ezért felkeresték őt és távolról kiáltottak neki: Könyörülj rajtunk! Jézus ezt meghallotta, megszánta őket és annyit mondott nekik, hogy menjenek el a paphoz és mutassák meg magukat neki. Ugyanis a pap vizsgálta meg ilyenkor a gyógyult embert, és ha tényleg megszüntek a leprás kiütések, akkor egészségesnek, tisztának nyilvánította őt. Tehát Jézus elküldi ezt a 10 beteg embert a paphoz, és mire odaértek, megtisztultak. Megszűnt a betegség, a kiütések eltűntek. Mind a tízen meggyógyultak, de csak egy valaki volt közülük, aki visszatért Jézushoz hálát adni. A többi kilenc ment a maga dolgára, de ez az egy, ez a samáriai fontosnak tartotta, hogy visszatérjen a gyógyítójához és leboruljon előtte, hálát adva neki. E történet kapcsán szeretnék kiemelni három gondolatot a mai Istentiszteletünkön, amelyek tanulságul szolgálhatnak számunkra is. 1. Először arról szeretnék beszélni, hogy Jézus nem közömbös a mi életünket illetően. Ő pontosan tudja, hogy milyen élethelyzetben vagyunk, hogy milyen problémáink vannak, hogy mivel küzdünk. És Ő nem legyint, hogy ez van, ezt érdemled… Hanem Ő számontart, számára fontosak vagyunk. Na de miből tudjuk ezt? Nézzük csak a történetet. Az ókori Izraelben a leprásokat kiközösítették. Ez elő volt írva a törvényben, nyilvánvalóan higéniai okokból is, hogy a leprás betegeknek ki kell vonulniuk az egészségesek közül, nem szabad velük érintkezni, amíg meg nem gyógyulnak. És sajnos a leprás betegeket sokan meg is vetették emiatt. Lenézett, kiközösített emberek voltak, akiket sehol sem láttak szívesen. Tehát ilyen emberek mennek Jézushoz. Az is kiderült a történetből, hogy az egyik leprás beteg samáriai volt. Talán ezt is tudjuk, hogy a zsidó nép és a samáriaiak között nagy feszültség volt. A samáriaiakat is megvetették, lenézték, szóba sem álltak velük, sőt inkább nagy ívben elkerülték őket. Tehát ez egy nagy kombó: egy leprás ember, aki még samáriai is. Ez aztán mindennek az alja. Az ilyen emberre egy átlag zsidó rá sem nézett volna. A leprást el kell kerülni, a samáriait meg alapból is utálni kell… De nem így Jézus… Jézusnak még a legkivetettebb, a legnyomorultabb utolsó ember is fontos. Mondhatta volna: „hogy Ő, a nagy rabbi nem foglalkozik ilyen aljanéppel… Biztos megérdemlik ezt a leprát is… Hagyjanak engem békén, nekem fontosabb dolgom van…” Jézus nem ezt mondja. Neki fontos volt ez a 10 nyomorult, leprás ember is, akikről már mindenki lemondott. Jézus nem mondott le róluk. Akart nekik adni egy új esélyt, akart nekik gyógyulást adni. Jézus számára fontosak voltak ezek a mindenki által megvetett, kiközösített, lenézett emberek is. Akkor gondoljuk, hogy velünk meg nem foglalkozik? Gondoljuk, hogy Jézus közömbös a mi életünkre nézve? Gondoljuk, hogy nem érdekli mi van velünk? Jézus nagyon is számontart bennünket, nagyon is törődik velünk. Csak lehet, hogy éppen mi nem foglalkozunk Ővele. De erre majd még később visszatérünk. Most, ami fontos és amit kiszeretnék emelni, hogy Jézus számára nagyon is fontosak vagyunk. Nem tudom ki milyen élethelyzetben van most. Nem tudom, kinek milyen nyomorúsága van. Lehet, hogy már azt gondoljuk magunkban: „Itt már nincs semmilyen segítség. Rajtam már nem lehet segíteni, akkora a nyomorúságom.” Hát ezt gondolhatták volna a leprások is, mégis bátran odamentek Jézushoz. Mert Jézus nem mondott le róluk és Jézus rólunk sem mondott még le. Honnan tudjuk ezt? Emlékszünk, hogy hogyan kezdődött a felolvasott szakasz? Ezt olvastam: „11Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át.” Na de miért fontos ez, hogy Jézus Jeruzsálem felé haladt? Miért ment Jeruzsálembe? Hogy ott bevonuljon egy szamárcsíkón a városba, hogy nagycsütörtök éjszakáján elárulják őt, és hogy nagypénteken az életét adja mindannyiunkért. Ő ennyire nem mondott le rólunk, hogy a saját életét odaadta, feláldozta értünk. Odaadta, hogy nekünk ne kelljen elveszni a saját bűnünk nyomorúságában, hanem kegyelmet és örök életet nyerhessünk. És amíg úton van Jeruzsálembe és tudja, hogy éppen a saját halálába siet, közben még gondja van erre a 10 nyomorult leprásra is. Gondoljuk, hogy ez a Jézus, aki az életét adta értünk, és aki még a halálba menő útján is másokról gondoskodott, velünk nem foglalkozik? Gondoljuk, hogy rólunk már lemondott? Gondoljuk, hogy nem érdekli a mi életünk sok nyomorúsága: a lelki terheink, a betegségeink, az anyagi gondjaink? Vajon azért áldozta fel magát, hogy utána legyintsen, ha rólunk van szó? Semmiképpen! Éppen ez a Jézus mondja nekünk: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” 2. És éppen itt érkezünk el a második gondolatunkhoz: Bátran fordulhatunk Jézushoz életünk minden nyomorúságával. Számára fontosak vagyunk, olyannyira, hogy az életét adta értünk, tehát bátran mehetünk hozzá. Na de nézzük meg, hogy ezek a leprások hogyan fordultak Jézushoz. I. Az első lépés az volt, hogy felismerték, hogy betegek. Banálisan hangzik, amit mondok, hát egyértelmű, hogy feltűnt nekik a lepra… De mégis fontos lépés ez, mert sokan talán úgy tesznek a saját nyomorúságukban, mintha minden rendben lenne. Ezek a leprások is mondhatták volna: „Á, ugyan ezek csak kis foltok! Nincsen itt semmi gond! Hát senki sem lehet tökéletes! Jó vagyok így, el kell engem így fogadni, nem kell nekem semmilyen gyógyító…” Ez a 10 leprás nem csapja be magát, hogy velük minden rendben van, miközben egyértelmű, hogy foglalkozni kell az ő nyomorúságukkal, mert az bajba viszi őket. Mi nem csapjuk-e be magunkat? Hogy látjuk a nyomorúságainkat, a lelki lepránkat, látjuk, hogy változtatni kéne, de inkább elhitetjük magunkkal, hogy velünk nincs semmi baj, nem kell nekünk gyógyulás, vagy rajtunk már nem is lehet segíteni… Meg hát, ha Jézushoz mennénk, az mennyi változással járna, meg hogy néznének a többiek ránk… Sok-sok kifogás eszünkbe juthat, amik mind azon dolgoznak, hogy ne lássuk meg azt, hogy nekünk Jézusra lenne szükségünk. De gondoljunk csak bele, hogy ha valaki úgy megy el az orvoshoz egy halálos betegséggel, hogy nem ismeri be, hogy beteg és igazából nincs is szüksége orvosra, akkor azon nem lehet segíteni… Ez a 10 leprás nem csapja be magát, nem keres kifogásokat, hanem látja, hogy beteg és gyógyulásra, segítségre van szüksége. II. És most jön a második lépés, hogy hallanak Jézusról és ezért odamennek hozzá segítségért. Ilyen egyszerű. Nem gondolkoznak, meg tanácskoznak, hogy hogyan közelítsék meg, meg hogyan beszéljenek vele… Meg hát mi lesz, ha meglátja, hogy leprások vagyunk… Csak kéne valami terv… Ők már erre nem érnek rá, olyan nagy a nyomorúságuk. Egészen egyszerűen odamennek és annyit kérnek: Jézus, mester, könyörülj rajtunk! Velünk is előfordulhat, hogy annyira mélyen érezzük magunkat, hogy nem tudunk ennél hosszabb, szebb, ékesebb imádságot mondani. Nem is ez a lényeg, Jézus nem ezt várja. Hozzá mehetünk úgy, ahogy vagyunk. Nem kell előtte magunkat meggyógyítani, magunkat megtisztítani, hiszen nem is tudjuk. Pont Ő lesz az, aki képes gyógyítani, megtisztítani minket, ha hozzá megyünk. Sokan talán úgy gondolják: „Én? Hát én, aki csaltam, loptam, hazudtam, kicsapongóan éltem, hogyan mehetnék Jézushoz? Biztos elküld majd magától, nem leszek neki elég jó!” Hadd mondjam azt, hogy tényleg nem tudunk elég jók lenni Jézushoz. Nem ütjük meg a mércét. De hát pont ezért halt meg a kereszten nagypénteken, hogy mi úgy mehessünk hozzá, ahogyan mi vagyunk. És ne kelljen attól félnünk, hogy ő elküld bennünket. Hiszen minden bűnünket magára vette és azokért a büntetést magára vállalta. Éppen ezért, hogy amint vagyunk, hozzá mehessünk. Éljünk ezzel a lehetőséggel! III. És a harmadik lépés, amit leprások tesznek az, hogy amikor Jézus azt mondja nekik, hogy menjenek el a paphoz, akkor ők elmennek a paphoz egészen egyszerűen. Nem elkezdik mérlegelni, hogy most érdemes-e elindulni, megéri-e, be fog-e válni. Meg nem kétkedve kérdezik Jézust, hogy minek menjenek oda, hát még meg sem gyógyultak… Nem okoskodnak, nem akarják megmondani Jézusnak, hogy mit csináljon. Tisztába vannak a viszonyokkal. Jézus az orvos, mi meg a betegek. És ha gyógyulni szeretnénk, akkor megtesszük azt, amit mond. Mi is akkor kaphatunk igazi gyógyulást a bajainkra, most nyilván a lelki dolgokra gondolok elsősorban, ha komolyan vesszük azt, amit Jézus mond. Ha komolyan vesszük Isten szavát, a Bibliát. Mennyi lelki baj fakad abból, amikor valaki nem, vagy csak félig veszi komolyan a Szentírást. Sokan kiszemezgetik, hogy mi az, ami tetszik és mi az, ami nem a Bibliából. Ami tetszik, megtartom, ami nem tetszik, azzal nem foglalkozom. Azok már olyan régiek, már biztos nem relevánsak. És így végsősoron nem Isten mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem én válok a magam istenévé. Vagy sokan semmilyen hitelt nem adnak a Bibliának mondván, hogy milyen csúnyán átírták azt Konstantinusz császár, meg a pápák… És ezt az interneten olvasták, tehát biztos igaz… Most azért hozom ezt fel, mert a héten is találkoztam ilyennel, de ne engedjük magunkat becsapni. Hadd mondjam azt, hogy a Bibliából több kézirat áll rendelkezésünkre, mint bármely más ókori dokumentumból. Ha az újszövetséget nézzük, akkor azt látjuk, hogy az eredeti újszövetségi könyveket az első században írták. Ezeknek a lemásolt kézirataiból több, mint 25000 áll rendelkezésünkre, és ebből elég sok a 2. és 3. századból származik. Na most, ha a 2-3. századból vannak kézirataink, amik egyeznek a ma ismert Bibliánkkal is, akkor nehéz fenntartani azt az állítást, hogy a 325-ös Niceai zsinaton (a 4. században) Konstantinuszék átírták a Bibliát. És igen, bizonyára volt bűne sok-sok pápának, meg világi uralkodónak, aki próbált beleszólni az egyház dolgaiba, de a Szentírást, az Igét, Isten megőrizte nekünk, hogy abban gyógyulást találhassunk. Ez a tíz leprás komolyan vette azt, amit Jézus mondott és ezért meggyógyult. Mi is vegyük komolyan azt, amit Isten kijelentett nekünk a Szentírásban, hiszen így gyógyulhatunk meg lelki nyomorúságainkból, bajainkból. Ne szemezgessünk, ne mérlegeljünk, hanem induljunk el Jézus szavára, hiszen az lesz számunkra a legjobb. Tehát ez volt a második gondolatunk, hogy Jézushoz mehetünk minden nyomorúságunkkal. 3. Végül pedig, harmadjára arról szeretnék még szólni, hogy nem mindegy, hogy csak Isten áldásait és ajándékait keressük, vagy őt magát is. A történetben 10 leprás gyógyult meg. Viszont csak egy valaki, aki éppen a samáriai volt, tért vissza Jézushoz hálát adni. Tehát 10-en kaptak gyógyulást, de a 10 közül csak egy valakinek volt fontos a gyógyítója. Egy valaki ment vissza megköszönni a gyógyulást. Kiderült, hogy ki az, aki tényleg ragaszkodott Jézushoz és ki az, akinek csak a gyógyulás kellett. Hány ilyen elvben keresztyén ember él ma is… Kellenek Isten ajándékai és áldásai: kell az egészség, kell a pénz, kell a siker, és ezekért buzgón imádkozik is. De Jézus maga? Ő már nem kell… Neki az a dolga, hogy a kéréseimet végre hajtsa, de az én életembe ne szóljon bele… Kell az ajándék, de nem kell az ajándékozó… Kell a gyógyulás, de nem kell a gyógyító. Kell az áldás, de nem kell az Isten, aki az áldást adja… Kell, hogy Isten megadjon mindent a saját terveim végrehajtásához, de az Ő terve nem érdekel. Adjon Isten sok erőt, de azt ne mondja meg, hogy ezt az erőt mire fordítsam. Talán nem kell tovább ragozzam. Sajnos előfordulhat bárkivel, hogy Isten áldásai és ajándékai sokkal fontosabbá válnak, mint az Ő személye. Ilyen önzőek tudunk lenni. Mint egy-egy kisgyermek a szülinapján vagy karácsonykor. Előfordul, hogy a gyermek annyira vágyik már az ajándékra, hogy kitépi a szülei kezéből és rögtön bontja ki, anélkül, hogy megköszönné vagy megölelné az ajándékozót. Mert annyira maga körül forog, hogy az neki jár, és nem is számít, hogy kitől kapta. Vagy bizonyára ismerjük az érdekbarátságokat is, amikor csak azért barátkozom a másikkal, hogy abból valamit profitáljak, hogy abból valamilyen hasznom legyen. Azt hiszem senki sem akar magának olyan barátot, aki csak kihasználja. Akkor mi miért viselkedünk így Istennel szemben? Hogy csak azért imádkozunk meg teszünk egy kis jót, hogy lekenyerezzük őt és így neki majd lesnie kell a mi kívánságainkat. Mintha letudnánk Istent kenyerezni… Nekünk mi számít? Az ajándék vagy az ajándékozó? Persze lehet örülni Isten áldásainak, de Isten nem azért van, hogy minket kiszolgáljon. Vajon nem estünk-e ebbe bele, hogy csak „érdekbarátjai” lettünk Istennek? A tíz leprás közül csak egy tért vissza hálát adni. És Jézus szomorúan kérdezi: Hol van a többi kilenc? Hadd kérdezze ma tőlünk is: Hol van a többi? Hol van az, akit meggyógyítottam a betegségéből? Hol van az, akit már annyi nehéz helyzetből megmentettem és fogadkozott is nekem? Hol van az, akinek megoldottam az anyagi problémáit? Hol van, akit annyi ajándékkal elhalmoztam élete során? Hol van? Miért nem közeledik hozzám? Miért nem ad hálát? Miért nem fordul hozzám? Miért csak távolról akar engem követni? Ha már megtapasztaltuk az életünkben, hogy Isten gondot viselt rólunk, hogy megsegített egy betegségben, vagy megmentett minket egy nehéz helyzetből… Ha megtapasztaltuk, hogy neki mindenre van hatalma, akkor nem az Ő kezében lenne a legjobb helyen az egész életünk? Nem csak a problémáink, amiket mindig hozzá viszünk, hanem életünk minden területe? Nem a mindenható és gondoskodó Isten kezében lennének a legjobb helyen a terveink, a vágyaink, a mindennapjaink? Nem kéne Őt jobban bevonni minden napunkba? Mi járnánk jól… És erre hív ma bennünket Isten: ne csak az ajándékait hajhásszuk, ne csak a kéréseinket soroljuk, hanem keressük Őt magát. Vele lépjünk kapcsolatba. Akkor találunk rá az igazi boldogságra. Mert a tíz leprás közül is csak az az egy kapott igazi gyógyulást, aki visszatért Jézushoz. Testileg mind a tíz megszabadult a leprától, de ez az egy samáriai egészen jobbat és mást kapott. Azt mondja neki Jézus: „Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.” Ez a megtartott szó azt jelenti az eredeti szövegben, hogy üdvözített téged. A hited örök életet nyert neked. A testi gyógyulást mind a tízen megkapták, de a lelki gyógyulást csak ez az egy, aki visszatért Jézushoz. Mi is lehet, hogy kapunk sok ajándékot Istentől: gyógyulást, anyagi javakat, sikereket stb. De ha ez az egy dolog nincs meg: ha nincs meg a lelki gyógyulás, ha nem mondhatja Jézus nekünk is: A hited megtartott téged, akkor az egész hiábavaló. Hiába vagyunk egészségesek, hiába van szép házunk, hiába érünk el sikereket… A földi dolgok mind mulandók. Gondoljunk csak bele: 200 év múlva senki sem fog ránk emlékezni itt a földön. De ha a nevünk be van írva az élet könyvébe, ha a mi hitünk megtart minket, akkor örök életet kapunk. Tehát itt a harmadik gondolatnál arról volt szó, hogy nem mindegy, hogy Istennek csak az ajándékai kellenek nekünk, vagy az Ő személye is fontos. Mert bár annyi mindent köszönhetünk neki, mi mégis sokszor megfeledkezünk róla. És a megdöbbentő az, hogy mi a világon semmit nem tudunk adni, ajándékozni Istennek, hiszen minden az Övé. Neki semmi önös haszna nincs abból, ha velünk kapcsolatba lép. De Ő mégis szeret, mégis keres és szeretné, ha megajándékozhatna minket egy boldog élettel. Érezzük a kontrasztot? Mi annyi mindent kapunk tőle, mégsem keressük. Mi semmit nem adhatunk neki és Ő mégis keres minket. Ez a nagy csoda! És ez a nagy lehetőség, amivel lehet élni! És erről volt szó az egész igehirdetés alatt. Először láttuk, hogy Jézusnak minden ember, még a legkivetettebb, legnyomorultabb is fontos. És éppen ezért ne gondoljuk, hogy akkor pont a mi életünk nem érdekli őt. Másodjára arra hívtam mindenkit, hogy bátran menjünk oda Jézushoz minden nyomorúságunkkal, hiszen Ő nem fog elküldeni bennünket. Harmadjára pedig arról volt szó, hogy ne csak az ajándékokat, áldásokat kérjük, hanem keressük magát az ajándékozó személyt, hogy nekünk is hadd mondhassa el Jézus: A te hited megtartott téged. 2023, Páty