Megve(te)tt szövetség

---

---

Lectio – 2Királyok 17 válogatott versei 1Áháznak, Júda királyának tizenkettedik évében Hóséa, Élá fia lett Izráel királya Samáriában kilenc esztendeig. 2Azt tette, amit rossznak lát az ÚR, bár nem annyira, mint Izráel korábbi királyai. 3Ellene vonult fel Salmaneszer, Asszíria királya, Hóséa pedig az alattvalója lett, és adót fizetett neki. 4De amikor Asszíria királya rájött, hogy Hóséa összeesküvést szőtt, és követeket küldött Szóhoz, Egyiptom királyához, Asszíria királyának pedig nem küldte meg az évenkénti adót, akkor Asszíria királya elfogatta őt, és megbilincselve börtönbe vetette. 5Majd felvonult Asszíria királya az egész ország ellen, felvonult Samária ellen, és ostromolta három évig. 6Hóséa uralkodásának kilencedik évében elfoglalta Asszíria királya Samáriát, Izráelt pedig fogságba hurcolta Asszíriába, és letelepítette őket Halahban és a Hábórnál, Gózán folyójánál meg a médek városaiban. 7Ez pedig azért történt, mert Izráel fiai vétkeztek Istenük, az ÚR ellen… 13Ezért az ÚR így intette Izráelt és Júdát összes prófétája és látnoka által: Térjetek meg gonosz útjaitokról! Tartsátok meg parancsolataimat és rendelkezéseimet: mindazokat az utasításokat, amelyeket őseiteknek adtam, és amelyeket az én szolgáim, a próféták által küldtem el hozzátok! 14De ők nem hallgattak rájuk, hanem ugyanolyan keménynyakúak voltak, mint őseik, akik nem hittek Istenükben, az ÚRban. 15Megvetették rendelkezéseit és szövetségét, amelyet őseikkel kötött, és intelmeit, amelyekkel intette őket. Mivel semmirevaló bálványt követtek, maguk is semmirevalók lettek, és követték a körülöttük levő népeket; pedig megparancsolta az ÚR, hogy ne tegyenek úgy, mint azok. 16Elhagyták Istenüknek, az ÚRnak minden parancsolatát, és öntött bálványt csináltak maguknak: két borjút. Aséra-szobrot is készítettek, és leborultak az ég minden serege előtt, és Baalt szolgálták. 17Elégették áldozatul fiaikat és leányaikat, jóslatokért folyamodtak, és jelmagyarázást űztek. Arra ragadtatták magukat, hogy azt tegyék, amit rossznak lát az ÚR; így bosszantották őt. 18Igen megharagudott ezért az ÚR Izráelre, és eltávolította őket színe elől. Csak Júda törzse maradt meg. 19Bár Júda sem tartotta meg Istenének, az ÚRnak a parancsolatait, hanem Izráel szokásai szerint élt, úgy, ahogyan ott viselkedtek. 20Ezért az ÚR megvetette Izráel minden leszármazottját, sanyargatta, és fosztogatók kezébe adta, végül pedig elvetette őket színe elől. 21Mert elszakadt Izráel Dávid házától, és Jeroboámot, Nebát fiát tették királlyá. Jeroboám pedig eltérítette az ÚRtól Izráelt, és nagy vétekbe vitte. 22És Izráel fiai elkövették mindazt a vétket, amit Jeroboám megtett, nem tértek el attól. 23Végül is az ÚR eltávolította színe elől Izráelt, ahogyan megmondta szolgái, a próféták által. Ezért került fogságba Izráel a maga földjéről Asszíriába mindmáig. 24Asszíria királya azután másokat hozott Bábelből, Kútából, Avvából, Hamátból, Szefarvajimból, és letelepítette őket Samária városaiba, Izráel fiai helyébe. Azok birtokba vették Samáriát, és letelepedtek városaiban. … 32Így történt, hogy bár félték az URat, de az áldozóhalmokon is alkalmaztak maguk közül való papokat, akik az áldozóhalmokon levő templomokban tevékenykedtek. 33Félték tehát az URat is, de tisztelték a maguk isteneit is, azoknak a pogány népeknek a szokása szerint, akik közül elhurcolták őket. Textus – 2Királyok 17, 13 Azok, akik a Bibliaolvasó Kalauz vezérfonalának a mentén naponként olvassák a Szentírást, az elmúlt hetekben a Jelenések könyve mellett a Királyok második könyvét olvashatták. Most én is a mára kijelölt ószövetségi részből, a 17. fejezetből, olvastam fel válogatott verseket. Ez a 17. fejezet fontos helyet tölt be az egész könyv felépítésében, ezért tartom fontosnak azt, hogy ma ezzel foglalkozzunk. Fontos a 17. fejezet, hiszen mint kiderült a felolvasásból, ez a rész írja le, hogy az északi országrész, Izrael, története hogyan ér véget és az ország lakóit hogyan hurcolják el máshova. De ez a fejezet nem csak azt írja le, hogy ez hogyan történt, hanem arról is beszámol, hogy mindez miért történt. Miért kellett fogságba menniük, hogyan jutott ide ez a nép és hogyan tovább ezek után? Ezzel szeretnénk foglalkozni a mai Istentiszteleten, nyilván olyan szempontból, hogy mit üzenhet mindez nekünk, a mai olvasók számára. Majd három nagyobb gondolati egységet szeretnék kiemelni, de mielőtt ezekre rátérnék, hadd kezdjem azzal, amivel a fejezet is kezdi. A 17. fejezet elején egy új izraeli király, Hóséa, trónra lépéséről olvashatunk. Aki olvasta a Királyok könyvét, az tudja, hogy a könyv sok-sok királyt felsorol, mind a déli, mind az északi országrészről, és mindig fűz az adott királyhoz egy-egy megjegyzést: hogy jó király volt-e és azt tette-e, amit az Úr jónak lát, vagy nem volt jó király és azt tette, amit az Úr rossznak lát. 20-20 királyt sorol fel a könyv északi és déli oldalon is, és a statisztika elég rossz. Északon a 20 királyból egyről sem olvassuk azt, hogy az Urat követte volna. Cserébe olvashatunk bálványimádásról, emberáldozatokról és sok egyéb másról. És akkor jön ez a 20. király, Hóséa, akiről azt olvassuk, hogy nem volt olyan rossz király, mint az elődjei, de mégsem azt tette, amit jónak lát az Úr. És azon gondolkoztam el, amikor először ezt olvastam, hogy mi nem vagyunk-e ilyenek? Hogy megnyugtatjuk magunkat, hogy mi jók vagyunk. Én jobb vagyok, mint sok más ember. Nem lopok, nem csalok, nem vagyok én bűnöző. Sőt, még erkölcsösebb életet is élek, mint sokan mások. Nem vagyok olyan kicsapongó, mint az a szomszédom. És nyugtatgatjuk magunkat, hogy milyen jók vagyunk így. De mi van az Úrral? Vele rendezve van a kapcsolatunk? Azt látjuk Hóséa példáján keresztül, hogy egy kicsit erkölcsösebb élet a többieknél nem elég, hanem minden ott dől el, hogy azt teszem, amit jónak lát az Úr. Hogy az Úrral vagyok-e közösségben. Na de miért indítok ezzel? Miért hozom ezt fel? Mert Hóséa Istenhez való hozzáállása jól tükrözi az egész izraeli nép akkori állapotát is. Talán Izraelről, az északi országrészről is ezt lehetett elmondani: nem annyira rosszak, mint a pogány népek, nem teljesen Istentelenek, azért még úgy gyakorolják a vallásukat. De mégsem az Úrral járnak, mégis azt teszik, amit Ő rossznak lát, mégis megvetették az Úr szövetségét. Majd mindjárt látjuk hogyan. És a nép ezen állapota vezetett az asszír fogsághoz is. Erről olvastunk az Igében, hogy Asszíria először alattvalójává teszi az északi országrészt, Izraelt és miután Hóséa megpróbál összeesküdni az asszír uralkodó ellen, Asszíria el is foglalja Izraelt. Az ottlakókat pedig deportálja, elhurcolja más vidékekre és a helyükre pogányokat költöztet be. Ez ugye bevett szokása a nagy birodalmaknak, hogy próbálják jól összekeverni a népeket, hogy azok ne lázadjanak fel az elnyomók ellen. Na de így kerülnek az izraeliek fogságba és így kerülnek Samáriába pogányok, akik egyfajta kevert vallással kezdenek el élni, és az evangéliumokban is találkozunk velük, ugye elég a samáriai asszony történetére gondolnunk. Na de hogyan jutott ide a nép? Isten népe miért süllyedt ilyen mélyre, hogy fogságba hurcolják őket? 1. Mint említettem erre is választ ad az Ige. És ezzel szeretnénk foglalkozni az első nagyobb gondolati egységünknél. Az Ige megnevezi, hogy miért is történt mindez. „21Mert elszakadt Izráel Dávid házától, és Jeroboámot, Nebát fiát tették királlyá. Jeroboám pedig eltérítette az ÚRtól Izráelt, és nagy vétekbe vitte.” Itt kezdődött minden. Jeroboám vétke elindította Izraelt a lejtőn. Egy olyan hitbeli és erkölcsi züllés indult el, ami fogságba juttatta sok-sok év múlva az egész északi országrészt. Na de mi is volt az ő vétke és egyáltalán ki volt ő? Jeroboám nem a saját fúvós hangszerét hívja magához, hanem azt jelenti a neve, hogy a nép gyarapítója. Na most látjuk, hogy mennyire volt rá igaz a nevének a jelentése, hiszen közvetetten ő juttatja a népét pusztulásba. Bizonyára emlékeznek a testvérek arra, hogy Izrael első királya Saul volt, akit követett Dávid, majd Salamon. Salamont fia, Roboám, követte a trónon. Viszont ez a Roboám nem bizonyult egy jó királynak. Nagyon súlyos terheket rakott a nép nyakába. Úgy megadóztatta őket, hogy azt már nem lehetett elviselni. Éppen ezért érthető volt az, hogy az északi törzsek, 10 törzs, fellázadtak Roboám ellen és Jeroboámot megválasztották a saját királyuknak. Így szakadt ketté az ország: a déli Júdává és az északi Izraellé. Na de mi volt ebben az egészben Jeroboámnak a bűne? Az még csak most jön. Mert miután ketté szakadt az ország, Jeroboám egy problémába ütközött. Vagyis igazából számára volt ez probléma. Isten ugyebár megmondta a népnek, hogy csak a jeruzsálemi templomban lehet áldozatot bemutatni. Igen ám, viszont Jeruzsálem a déli országrész fővárosa volt. Tehát az északi nép folyamatosan átjárt a déli országrészre a vallását gyakorolni. Na ez Jeroboámnak nem tetszett. Attól félt, hogy a folyamatos délre járkálás miatt a nép majd hűtlenné válik és fellázadnak ellene. Na és ekkor jött a nagy ötlet: északon is templomokat, szentélyeket kell építeni, hogy a népnek ne kelljen átjárkálni délre. Az már más kérdés, hogy Isten azt mondta, hogy csak egy helyen lehet áldozni, Jeroboámot ez nem érdekli. A saját hatalmát félti és ezért Isten szavával is szembe megy. Bételben és Dánban, az ország legdélibb és legészakibb pontjain templomokat épít, hogy mindenkinek elérhető távolságban legyenek. És ha nem lenne elég, hogy szembement alapból is az Úr parancsával, még aranyborjúkat is öntött és azokat állította föl Dánban és Bételben. Ismerős a story, ugye? Jeroboám itt ugyanúgy megvetette Isten szövetségét, mint ahogyan azt a nép tette a Sínai-hegynél. Rögtön megszegi az első két parancsolatot: ne legyen más istened és ne csinálj bálványszobrot. Ez Jeroboámnak a nagy bűne: nem elég neki a jeruzsálemi Istentisztelet, amit Isten előírt, hanem a saját érdekei miatt megépíti Dánt és Bételt. Az Urat is tiszteli, de azért mellette még mást is, mellette még jöhet a bálvány is. Tudjuk, hogy később a környező népeknek a bálványistenei is odakerülnek ezekre a helyekre. És a samáriaiakról is hasonló dolgokat olvastunk az Igében. Nagyon jól összefoglalja ez, hogy miről is van szó: Félték tehát az URat is, de tisztelték a maguk pogány isteneit is. Na ettől a vétektől int óva bennünket a mai Ige: hogy az Urat is kövessük, de közben mást is bálványozzunk. Na de nem ilyen világban élünk? Hogy „szép meg jó ez a keresztyénség, hajrá, de a keleti filozófiát és vallásokat sem lehet megvetni… Meg higyjél Istenben, én is hiszek, de azért kell egy kis hedonizmus. Nem lehetünk ennyire kizárólagosak meg fanatikusak, hogy csak Krisztus.” Dehogynem lehetünk, hiszen az Ige erről beszél. És látjuk, hogy milyen kárt okozott Izrael népének az a hozzáállás, hogy Isten is, meg a bálványok is. Pusztulásba vitte őket. És vajon a mi magánéletünket nem veszélyezteti-e ez a hozzáállás? Hogy mi keresztyének vagyunk, Istenben hiszünk, de közben bálványozzuk a testünket, egészségünket, pénzünket, sikereinket, élvezeteinket stb. Vagy nem fordul-e az elő, hogy a gyülekezetben szolgálunk, előadjuk a nagy hívőt, otthon meg titkos bűnökben élünk és jajj annak, aki látja mit csinálunk. Vagy nincs-e meg az a hozzáállás, ami Izraelben is megvolt, hogy elvégezték az áldozatot, a vallásos feladatokat, és ezzel „lekenyerezték” Istent és mentek a maguk dolgára. Ma ez hogy néz ki? Én úrvacsorázom, adakozom is és ezzel nyugtatgatom magam, csak Isten ne szóljon bele abba, hogy mit csináljak a magánéletemben. Nagyon veszélyes ez az is-is. Isten is, meg még valami más is. És félreértés ne essék, nem arról van itt szó, hogy akkor vonuljunk szerzetesnek, hogy semmiféle földi kötődésünk ne legyen. Lehetnek földi örömeink, hobbijaink, sikereink, ezek is Isten ajándékai. A kérdés, hogy ki van az első helyen? Kiért vagy miért élek? Mi az életem célja? Istennek a szolgálata vagy az élvezetek hajhászása? És ezt a hívő embernek, nekem is, naponként meg kell küzdenie, hogy vajon van-e bármi vagy bárki, aki Isten helyére került az életemben. Az egyik reformátor fogalmazott így: az ember szíve bálványgyár. Mindig talál valami mást, valami olyat, ami Isten helyett meghatározhatja az életünket, gondolkodásunkat, tetteinket. Éppen ezért megállhatunk naponként Isten előtt csendességeinkben és kérhetjük: Istenem vizsgáld meg a szívemet! Mutasd meg, hogy van-e abban bármilyen bálvány, ami megosztja a szívemet? És kérlek segíts azt lerombolni, hogy hadd tudjalak egyedül téged követni. És Isten az ilyen imádságot meghallgatja, fordulhatunk hozzá bátran! 2. Tehát ez volt Jeroboám vétke: Isten is és a bálványok is. És éppen ezért hangzik el Isten figyelmeztetése a második ponthoz érve: „Térjetek meg gonosz útjaitokról!”. Isten rengeteg prófétát küldött Izraelhez, ha csak kettőt kéne kiemelni, akkor talán Illést és Elizeust említenénk meg. Ők aztán harcoltak a Baál-kultusz ellen. Isten ilyen nagy szolgái vitték a figyelmeztetést Izrael fiainak. De ők nem hallgattak rájuk, hanem keménynyakúak maradtak. Megvetették az Úrnak a szövetségét, különösen északon. És mondhatnánk: „ezek a csúf, gonosz északiak mindent elrontottak. Miattuk van minden baj! Ez a Jeroboám, meg a többi északi király tönkre tettek mindent!” De azt látjuk, hogy a déliek füle mögött is van ám vaj. Na meg baj. Ezt már abból is látjuk, hogy az Úrnak a figyelmeztetése nekik is szólt, és ők is megvetették azt. Aztán egy későbbi versben ezt is olvassuk: „Bár Júda sem tartotta meg Istenének, az ÚRnak a parancsolatait, hanem Izráel szokásai szerint élt, úgy, ahogyan ott viselkedtek.” Délen is ment a bálványimádás, az engedetlenség, a kétfelé sántikálás. Délen is ugyanaz megy, mint északon. És tudjuk is a történelemből, hogy nem is annyival, kevesebb, mint 150 évvel később a déli országrészt is fogságba viszik a babiloniak. Ők is odejutnak a vétkük miatt. Azt látjuk, hogy sem az északiak, sem a déliek nem hallgattak az Úr figyelmeztetésére. Lehet azért sem, mert el voltak foglalva azzal, hogy egymásra mutogassanak. A Királyok könyvében látszik, hogy a két országrész folyamatos konfliktusban állt. Sőt az ezt megelőző fejezetben, a 16-ban arról olvashatunk, hogy hadba is kerülnek egymással, pedig Isten világosan megmondta, hogy ne támadják meg egymást. Isten népe kettészakad, egymásra mutogatnak és még harcolnak is egymás ellen úgy, hogy a pogány népekkel szövetkeznek, hogy legyőzzék a másik oldalt. Ide jutott Isten népe: kettészakadás, hibáztatás, háború. Az a nép, amely közösen átélte az Úr szabadítását Egyiptomból, a Vörös-tengeren való átkelést, a honfoglalás csodáit, most nem figyel az Úr figyelmeztetésére és megosztottan belharcot folytat. Nincs megtérés, csak másikra való mutogatás. Mindenről a másik tehet! Vagy nem csak én hibáztam, hanem ő is, és főként ő! Nem lett volna jobb, ha mind észak, mind dél a háború helyett hallgat az Úr figyelmeztetésére és felhagy az engedetlenséggel? Annyi baj megelőzhető lett volna, ha észak visszatér a jeruzsálemi Istentisztelethez és dél is felhagy a bálványimádással. De erre nem érnek rá, mert el vannak foglalva a viszálykodással. Egy lelkipásztor mesélte egyszer, hogy az ő fiatalkorában a cserkésztáborokban volt egy elég mókás szokás. Az idősebb cserkészek az egyik éjszaka beosontak a fiatalabbakhoz és amíg ők aludtak, jól bekenték az arcukat fekete cipőpasztával. Na most gondolhatjuk, amikor reggel felébredtek volt nagy egymásra mutogatás és kacagás. Mindenki nézte a másikat és talán meg is jegyezte: Te aztán jó fekete lettél. Az egész kacagás csak addig tartott, amíg mindenki észre nem vette, hogy bizony az ő arca is fekete. Csak addig mutogatott a másikra, amíg tükörbe nem nézett. Milyen jó lenne, ha mi is, mielőtt a másikra mutogatnánk, először belenéznénk a tükörbe. Belenéznénk az Ige tükrébe. Amelyben jól látszik minden kosz, hiba és probléma. És akkor nem jutnánk olyan helyzetbe, hogy a másikat hibáztatom, miközben én magam sem vagyok teljesen rendben. Úgy mint, ahogyan ezt tette Júda és Izrael egymással. Hangzik Isten figyelmeztetése, de ők csak a másik hibáztatásával vannak elfoglalva. Milyen jó, hogy manapság már nincs ilyen… Hát sajnos tudjuk, hogy van. Sokszor jutunk ilyesfajta viszálykodásokba a családjainkban, munkahelyeinken, baráti társaságokban, gyülekezetben, (és hogy kicsit kapcsolódjak a mai naphoz is) politikában… Arra figyelmeztet bennünket ez a mai Ige, hogy mielőtt a másiknak neki esnénk, először vizsgáljuk meg magunkat. Mert a zsidó nép életében azt látjuk, hogy sem északon sem délen nem voltak rendben a dolgok, de mégis egészen egymásnak feszültek ahelyett, hogy az Úrra figyeltek volna. De persze mindez nem jelenti azt, hogy ha látom, hogy a másiknak maszatos az arca, akkor ne szóljak neki. Hát neki se jó, ha tiszta fekete az arca és senki sem szól neki. Az egy kedves dolog, ha erre figyelmeztetem. De nem mindegy, hogy hogyan. Mert amíg nekem is maszatos az arcom, addig elég hiteltelen, amit mondok. De ha nem is maszatos, akkor is csak a legnagyobb szelídséggel és kedvességgel lehet a másikat figyelmeztetni, hiszen csak úgy válik az az Ő javára. Különben csak konfliktust vált ki. Izrael életében így történt. Nincs megalázkodás, nincs megtérés, hanem mindenki hangoztatja a maga igazát és Isten népe egymással háborúzik. Ez pedig azt eredményezi, hogy mind észak, mind dél még jobban eltávolodik Istentől és fogságba jut. Le is zárhatnám ezzel a reménytelen, kilátástalan helyzettel a prédikációt. Izrael megvetette Isten szövetségét és ezért fogságba jutott. Kész, pont, vége. 3. De bármekkora is legyen a nép hűtlensége, Isten hűsége mindig sokkal nagyobb. Egy déli próféta, kicsit több, mint 100 évvel később ezt írja: „31Eljön az az idő – így szól az ÚR –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. 32Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk – így szól az ÚR. 33Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az ÚR –: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.” Ez a prófécia akkor hangzik el, amikor az északi nép már réges-rég fogságban van, és úgy tűnik, hogy a déli nép is odakerül nemsokára. Isten mégis azt ígéri, hogy bár ti engedetlenek voltatok és megvetettétek szövetségem, én mégis új szövetséget fogok veletek kötni. És ez az újszövetség, nem olyan jellegű lesz, mint az eddigi, hiszen azt megszegtétek. Az újszövetség egészen más lesz. Törvényemet belétek helyezem és szívetekbe írom. Istenetek leszek és ti pedig az én népem lesztek. – ezt mondja az Úr a népnek ebben a kilátástalan helyzetben. Észak fogságban, dél mindjárt fogságban és elhangzik az Úrnak a reményteljes ígérete: bár most fogságba kerültetek, de én újszövetséget fogok veletek kötni. És azt hiszem tudjuk, hogy ez az újszövetség hogyan és ki által jött el. Így lett a nép által megvetett szövetségből, egy MEGVETT SZÖVETSÉG. Hiszen Isten Jézus Krisztus drága vérének az árán szerezte ezt a szövetséget. „Mert nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” Jézus Krisztus kifizette a tartozást: a mi engedetlenségünk és hűtlenségünk árát. Így Isten népének már nem kell sem egyiptomi, sem asszír, sem babiloni fogságba mennie. Hiszen Isten drága áron megváltotta az embert, hogy a bűn rabszolgaságából az Ő szabadságára juthassunk. És olyan szép, hogy az Ige, amit felolvastam Júdának és Izraelnek is szól. Mind a két országrésznek ígéri Isten: az én népem lesztek én pedig a ti Istenetek. Az újszövetságben már nincsen északi és nincsen déli. Már nincsen zsidó és nincsen görög. Ott az egyetlen kérdés: átélted-e a megváltást? Hogy Krisztusban vagy-e? Kedves Gyülekezet! Átéltük ezt a megváltást? Látjuk ennek a súlyát, hogy Isten Krisztus drága vérén vásárolt ki bennünket a bűn szolgaságából? Hogy bár mi olyan sokszor megvetettük őt, Ő drága véren megvett bennünket? Isten ma is hív, hogy térjünk hozzá! Lehet, hogy eddig a Jeroboám útján jártunk és Istent mellett mást is bálványoztunk. Lehet, hogy eddig annyiszor nem hallgattunk Isten figyelmeztetésére, szavára. Lehet, hogy sokszor csak a másikra mutogattunk, meg az Igét is csak olyan füllel hallgattuk, hogy remélem figyel a másik… Isten hív, hogy ezeket letegyük. Hív, hogy a szívünkbe írhassa az Ő törvényét. És akkor az Úr törvényének a megtartása már nem egy külső kényszer lesz csupán, amit próbálunk mindenféle módszerrel megkerülni, hanem belső késztetés, amelyben örömét leli az ember. És hadd zárjam azzal, hogy Isten népének, a szövetségben álló népnek, mindig is az volt az egyik feladata, hogy Isten dicsőségét felmutassa ebben a világban. Hogy világító mécsesként felmutassa az Úr világosságát. Ha mi nem kétfelé sántikálunk, ha nem a másikra mutogatunk, hanem az Úr szavára figyelünk, akkor válhat a mi életünk, a mi családunk, a gyülekezetünk bizonyságtétellé, fényes mécsessé ebben a sok értelemben sötét világban. Szól az Úr ígérete mindazoknak, akik hozzá fordulnak: „Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.” Amen 2024 Székesfehérvár