Mindennapos húsvét

---

---

Lectio: János 20, 1-10 „1A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. 2Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. 3Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. 4Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. 5Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. 6Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, 7és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. 8Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. 9Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. 10A tanítványok ezután hazamentek.” Textus: Róma 6, 1-14 „1Mit mondjunk tehát? Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem? 2Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? 3Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? 4A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. 5Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is. 6Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. 7Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. 8Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. 9Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. 10Mert meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, amely életet pedig él, azt az Istennek éli. 11Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban! 12Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak. 13Tagjaitokat se állítsátok a gonoszság fegyvereiként a bűn szolgálatába, hanem álljatok Isten szolgálatába, mint akik a halálból életre keltetek, és tagjaitok az igazság fegyvereiként szolgáljanak Istennek. 14Hiszen a bűn nem fog uralkodni rajtatok, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek. Mindannyian talán jól ismerjük a húsvéti történetet. Nagycsütörtök éjszakáján Jézust elfogják és Kajafás főpaphoz viszik, ahol perbe fogják és egy hamis váddal halálra ítélik. Azután átviszik a világi bíróságra Pilátushoz, ahol megerősítik ezt a végső, halálos ítéletet. Nagypénteken meg is történik a keresztre feszítés, Jézus meghal. Harmadnap viszont, amikor az asszonyok, majd a tanítványok mennek a sírhoz, elcsodálkoznak. Hiszen a kő elhengerítve és a holttest sehol. Először megy az értetlenkedés, hogy ki lopta el a holttestet, de aztán minden megváltozik. Először angyalok jelentek meg, később pedig már maga a feltámadott Jézus Krisztus találkozik az Ő tanítványaival. Ismerős történet, talán minden évben meghallgatjuk. Talán látjuk, hogy milyen nagy jelentősége volt ennek a történésnek a múltban. Hiszen Jézus kereszthalála az emberiségért, és az Ő halál felett aratott diadalma, a feltámadása az, amin az egész keresztyénség alapszik. Sokszor látjuk azt is, hogy a jövőben miért lesz fontos a húsvét üzenete. Ugyanis amikor jön az ítélet, amikor Jézus eljön ítélni élőket és holtakat, az lesz a döntő kérdés, hogy elfogadtam-e Jézus váltsághalálát sajátomnak és így feltámadok-e én is örök életre. Tehát látjuk a múltat és látjuk a jövőt, de vajon meg tudjuk-e élni a jelenben a húsvétot? Érezzük-e, hogy miért fontos a halál és a feltámadás a mindennapjainkban? Ezért adtam ezt a címet a mai prédikációnak: Mindennapos húsvét. Ezzel szeretnénk ma foglalkozni, hogy megéljük-e a hívő életünkben, nem csak az ünnepkor, hanem a mindennapokban is, húsvétot és annak az üzenetét. Ezért olvastam fel a Római levél 6. fejezetéből az első 14 verset, mert abban Pál arról beszél, hogy Jézus halálának és feltámadásának nem csak kozmikus jelentősége van, hanem az nagy kihatással lehet a mi hétköznapi életünkre, a mindennapjainkra is. Ebben a részben azt fejti ki Pál apostol, hogy akik már megtértek és elkezdték Jézust követni, azok Jézushoz hasonlóvá válnak az Ő halálában és feltámadásában is. Mert ahogyan Jézus meghalt a golgotai kereszten, majd feltámadt harmadnapon, úgy hal meg a hívő óembere és támad fel új életre az új embere. Tehát a húsvéti események az életünk részévé kell, hogy váljanak, ha mi az Urat szeretnénk követni és vele szeretnénk közösségben lenni. Ezzel szeretnénk ma foglalkozni, hogy mit jelent az óembert halálba adni és az új életben járni. Először előbbit, utána pedig utóbbit szeretnénk megvizsgálni – tehát két nagyobb része lesz a mai igehirdetésnek. Tehát először nézzük meg, hogy mit is jelent az óembert megfeszíteni. Ezzel kapcsolatban két Igehelyet hoztam. Az elsőt már felolvastam, az így hangzik: „Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek.” A másik pedig a Galata 5, 24: „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” Első olvasatra látszólag ugyanarról van szó ezen a két helyen. Azonban van egy apró különbség. Ha megfigyeljük, más a cselekvő. Az első passzív igemódban van: megfeszíttetett. A második pedig aktívban: a hívők megfeszítették. Az elsőben - ugyan nem derül ki, de logikus – Jézus a cselekvő, a másikban pedig a hívő ember. A római levélben világos, hogy egy olyan eseményről van szó, ami pontszerű, ami megismételhetetlen, ami egyszer történt meg. Ugyanis Jézus golgotai halálának nemcsak az a jelentősége, hogy meghalt értem, miattam és helyettem, meg hogy elszenvedte az én bűnöm minden büntetését. Ez a legnagyobb csoda, de még ennél is többet tett Jézus a kereszten! Mégpedig azt, hogy Jézus halálában az én óemberem is meghalt! Jézus annyira szeret minket, annyira a mi helyünkre lépett teljesen, hogy amikor Ő meghalt, Vele együtt belőlem is meghalt valami. Mégpedig az én óemberem, amely rabja volt a bűnnek és halálnak, amely Isten nélkül élt, amely kárhozatra lenne ítélve, az halt meg! De persze ez az egész csak akkor nyeri el érvényét, ha ezt én hittel elfogadom. Ha elhiszem, hogy Jézus értem is az életét adta és engem is fel akar szabadítani a bűn rabsága alól. Viszont, aki ezt már megtette, aki hittel Jézushoz fordult, megtért, az biztos lehet abban, hogy az ő óembere is meghalt ott a kereszten. És ebből fakad, hogy így fölszabadult a bűn uralma alól, mint amikor egy rabszolga meghal: a halála által örökre felszabadul volt gazdájának a zsarnoksága alól. Egy halott rabszolgával a legkegyetlenebb rabszolgatartó sem tud mit kezdeni! Hiába parancsol neki, hiába kínozza, meg kényszeríti engedelmességre: a rabszolga halott! Semmi köze többé ahhoz, akinek a szolgálatában azelőtt állt. Hiszen fölszabadult a halál által. Akármilyen kegyetlen rabszolgatartó is a bűn, ha egyszer meghalt valaki a bűn számára, akkor már nem tud többé uralkodni rajta. Az Ige azt mondja, hogy ha hiszünk Jézus halálában, akkor higgyük el azt is, hogy Jézussal együtt meghaltunk a bűnnek, ami eddig rabságban, halálban és kárhozatban tartott. Tehát itt elsősorban a kárhozatról beszélek, nem az erkölcsi és egyéb bűnökről. Jézus nemcsak a bűneinket vitte fel a keresztre, hanem minket magunkat is. „Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek.” Viszont a Biblia tanítása és sok hívő ember tapasztalata is azt mutatja, hogy a megtérés után is követ el a hívő ember bűnöket. Mert bár valaki megtért, továbbra is jönnek a kísértések, a bűnös kívánságok, megkötözöttségek, bukások. Tehát a bűnös természetünk, a bűnre való hajlandóságunk az megmarad a megtérés után is. És ezért van szükség arra, amit a Galata 5, 24-ben olvasunk: „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” Tehát akik már Jézuséi, akik elkezdték őt követni, megtértek, azok megfeszítik, halálba adják, megtagadják a bűnös természetüket, kívánságaikat, szenvedélyeiket. Ezt megteszik egyszer és utána ezt naponként meg kell újítani. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy naponként megállok Isten előtt és felteszem a kérdést: Mi az, amit ma vétettem? Mi az, ami Neked nem kedves az életemben? Mi az, amit halálba kell adjak, meg kell öldököljek? Isten képes ezekre a dolgokra rámutatni az Igén keresztül, lelkiismeretünkön keresztül, más emberek által akár. Én sokszor átéltem ezt, hogy Isten rámutatott valamire. „Idefigyelj Dani, ma nem viselkedtél jól a feleségeddel. Vagy kibeszéltél valakit a háta mögött. Haragot dédelgetsz a szívedben. Segíthettél volna valakinek, de mégsem tetted.” Rögtön megvan az, hogy mi az, amit halálba kell adnom: az önzőségem, haragom, lustaságom. És ezekkel leborulhatok imádságban és kérhetem Istent, hogy adjon erőt, hogy ezeket meg tudjam öldökölni. Tehát a halálba adásnak két oldala van. Egyrészt van egy egyszeri része, a megtérés, amikor elfogadom azt, hogy Jézus Krisztus az életét adta értem és így meghalok a bűnnek, az egész Isten nélküli életemet halálba adom és így megszabadulok a kárhozattól. Ez a megigazulás, hogy Jézus haláláért Isten örök életet ajándékoz nekem hit által. A másik pedig a megszentelődés, hogy már örök életem van és az Urat követem, éppen ezért hálából naponta megöldöklöm magamban mindazt, ami Istennek nem tetsző, ami csak az én bűnös kívánságom. És ezeket is halálba adom, hogy ne ez határozza meg az életemet. Érdemes felfigyelni erre, hogy milyen erős szót használ sokszor a Biblia a bűnnel kapcsolatban: azt meg kell öldökölni, meg kell feszíteni. Tehát ez nem olyan, hogy próbálom nem csinálni, meg ha épp olyan kedvem van, akkor engedelmeskedem. A bűnt öldökölni kell, mert annyira veszélyes és annyira káros a hívő életre nézve. Mert ha elnéző vagyok és nem öldöklöm magamban a gonoszságot, akkor az egész hívő életem válságba kerül és majd csodálkozom, hogy nem olyan jó Istennel a kapcsolatom, meg nem szól úgy az Ige. Isten arra hív ma minket, hogy leplezzük le azt, amit halálba kéne adni. Tehát az egyik oldal a megigazulásról, a másik a megszentelődésről szól. Ha én megtértem és átadtam az életemet Jézus Krisztusnak, akkor biztos lehetek abban, hogy örök életem van, hiszen az óemberem meghalt ott a kereszten és így megszabadultam a kárhozatból. Viszont, éppen ezért, nem maradhat el az, hogy hálából odaszentelem magamat Istennek és naponként halálba adom azokat a bűnös kívánságokat, amik még itt a földön megkísértenek. Tehát a kettő összetartozik és nem választható el, mégis különböző. Tehát ezen a húsvéton érdemes átgondolnunk, hogy megtörtént-e már az a nagy életváltozás bennünk, amit megtérésnek hívunk? Halálba adtunk-e mindent, ami az Isten előtti életünkben jelen volt? El tudjuk-e mondani, hogy a mi óemberünk meghalt ott a Golgotán? Ha pedig igen, akkor naponként megállunk-e Isten előtt bűnbánattal? Szoktunk-e egyáltalán bocsánatot kérni Istentől? Vagy imádságban mindig csak a kéréseinket soroljuk és a bűnbánat sehol? Megöldököljük-e azt, ami Istennek nem tetsző? Vagy megtűrjük az ellenséget, a bűnt az életünkben? Arra hív ma Isten, hogy adjuk halálba mindazt, ami tőle elválaszt. Tehát ez volt az első nagyobb egység, ahol azt vizsgáltuk, hogy Jézus halála hogyan válhat a mindennapi életünk részévé. Egyrészt úgy, hogy a megtérésnél halálba adom az óemberem; másrészt úgy, hogy a mindennapokban is megöldöklöm magamban azt, ami megmaradt még a bűnös természetemből. Ezek után pedig úgy folytatja Pál, hogy ha Jézussal eggyé lettünk a halálának hasonlóságában, akkor mennyivel inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is. Tehát akik halálba adták az óemberüket, azok biztosak lehetnek abban, hogy a feltámadásban is részük lesz. Mert amilyen biztos az, hogy az óember Krisztussal együtt keresztre van feszítve, olyan biztos az is, hogy ha valaki megtér, akkor az új embere Krisztussal együtt feltámad. Nyilván már eszünkbe juthat a fizikai halál utáni feltámadás is, de itt elsősorban arról van szó, hogy az ember feltámad a lelki halálból. Az ó ember meghal a bűnnek és az új ember feltámad egy új életre. Ezt szoktuk újjászületésnek is nevezni, amikor valaki dönt Jézus Krisztus mellett, Isten pedig új élettel ajándékozza meg őt. Tehát ahogyan Jézus Krisztus meghalt és feltámadott, úgy hal meg az ó ember a bűnnek és támad fel az új ember az új életre az újjászületés alkalmával. Tehát a mindennapjainkban ezt is jelenti megélni húsvét üzenetét, hogy abban az új életben járok, amelyet az újjászületésemkor kaptam, amikor feltámadtam a lelki halálból. De mit jelent ez a gyakorlatban? Azt mondja Pál, hogy ha meghaltatok a bűnnek és éltek Istennek, akkor ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben. Tehát új életben járni azt jelenti, hogy többet nem a bűn uralkodik, hanem az Úr. Többé nem a bűnös kívánságok, hanem az Úr ad irányt, meg ad helyes motivációkat, Ő mutatja, hogy merre menjek. Mert lehetetlen, hogy ha meghaltatok a bűnnek, akkor továbbra is a bűnben éljetek. Isten ehelyett egy megszentelt életre hív. A szent ugye azt jelenti, hogy elkülönített. Új életben járni azt jelenti, hogy elkülönítem magam Istennek. Elhatárolódom a bűntől és egészen Isten szolgálatába állítom az életem. Hogy ez hogyan nyilvánul meg konkrétumokban, a következő versben kiderül: „13Tagjaitokat se állítsátok a gonoszság fegyvereiként a bűn szolgálatába, hanem álljatok Isten szolgálatába, mint akik a halálból életre keltetek, és tagjaitok az igazság fegyvereiként szolgáljanak Istennek.” Pál arról beszél itt, hogy a mi testünket használjuk. Hogy azt valaminek, vagy valakinek biztosan a szolgálatába állítjuk. Csak nem mindegy, hogy minek vagy kinek a szolgálatába. A tagjaink állhatnak a gonoszság fegyvereiként a bűn szolgálatában, vagy az igazság fegyvereiként az Isten szolgálatában. Mi mire használjuk a testünket? Mire használjuk a földi életünket, a földön kapott időnket? Haszontalan dolgokra pazaroljuk, vagy hasznosan az Úr szolgálatába állítjuk a tagjainkat? Mert a mi testrészeink könnyen válhatnak fegyverré akár a bűn, akár Isten kezében. A kérdés, hogy hova állítjuk a tagjainkat, hogy a mi testünkkel kinek a malmára hajtjuk a vizet. Mert ha a bűnt szolgáljuk a tagjainkkal, akkor a Sátán céljaiban segédkezünk. De ha Isten szolgálatába állítjuk az egész testünket, akkor akár mások üdvösségét is szolgálhatjuk. A teljesség igénye nélkül szeretnék hozni pár példát, hogy a mi tagjainkat hogyan állíthatjuk a gonoszság, vagy az igazság szolgálatába. Először is nézzük a fülünket. Mire szoktuk azt használni? Hallásra. Mit hallgatunk? Általában egymást, valamilyen zenét, rádiót, podcastet stb. Na de minek a fegyvere a fülünk? Az igazságé vagy a gonoszságé? Hány olyan elvben keresztyén embert ismerek, aki közben hallgatja meg talán énekli is, hogy Highway to Hell, azaz az élete autópályán van a pokol felé. Ilyenkor kérdezem: Tényleg odatart az életed, azért hallgatod? Sokszor fel sem fogjuk, hogy milyen zenéket, meg istentelen dolgokat hallgatunk meg önként. A te füled mire figyel, mit hallgat? Vagy sokan hallgatózásra használják a fülüket és teljesen idegbetegek lesznek, ha nem hallották az összes friss pletykát. Na de nem sokkal inkább Isten szolgálatába kéne állítanunk a fülünket? Hogy azzal odafigyeljünk az Úr szavára? Meg esetleg meghallgassuk a másikat, akinek szüksége lenne arra? Mire használjuk a fülünket? Aztán mi van a szemünkkel? Miket nézünk? Milyen filmet nézel meg? Hova kattintasz az interneten? Ez is olyan dolog, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy miket nézünk és azokon keresztül hogyan hálóz be minket a bűn. De hogyan lehet a szemünket Isten szolgálatába állítani? Például úgy, hogy észreveszem vele a másikat. Észreveszem, ha valakinek segítségre lenne szüksége, vagy egy jó szóra, bátorításra, vigasztalásra vágyik. Használom-e a szememet arra, amire kaptam? Ott van a szánk. Azzal annyit tudunk ártani. A sok pletyka, az egymás háta mögött való kibeszélés, az indulatos szavak mennyi bajt okoztak már. Szerintem már megtapasztaltuk azt is, hogy milyen amikor minket bántanak meg szavakkal, meg azt is, amikor mi beszéltünk meggondolatlanul és sok kárt okoztunk vele. Biztosan eszünkbe jut egy ilyen eset. Jakab levelében is arról olvasunk, hogy a nyelvünk az olyan, mint a tűz. Egy kis láng hatalmas erdőtüzet tud okozni, ha nincs megfékezve. De ha az a tűz a helyén van, keretek között, megszelídítve, akkor pedig meleget ad, és hasznára van az embereknek. Tehát a sok pletyka meg a haragos szó helyett, lehet a szánkat is Isten szolgálatába állítani. Egy-egy bátorító, egy mosollyal, kedves szóval. Egy őszinte bizonyságtétellel. De akár egy őszinte, de mégis szeretetteljes kritikával. Mire használod a szádat, millyen a te beszéded? Ugye nem igaz rád az, amit Jakab ír: „…ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok.”? Na és mi van a lábunkkal? Milyen utakon járunk? Jézus veled menne oda, ahova a lábad visz sokszor téged? Az én életemben is sajnos annyi meg annyi ferdeút, meg vargabetű volt. De nem kell ilyen utakat végigjárni. Állíthatjuk Isten szolgálatába a lábunkat is! Ha megértjük, hogy Ő küld valahova, ha valahol feladatot ad, akkor ne késlekedjünk, hanem induljunk el oda! És végül mire használjuk a kezünket? Sokszor hallom, hogy csak abban hiszek, amit az én két kezemmel megteremtettem. A saját vágyaink, szórakozásunk, élvezeteink elérésére használjuk a kezünket? Vagy arra esetleg, hogy mindig a másikra mutogassunk és vádoljunk? Vagy Istent szolgáljuk a kezünkkel is és tudunk azzal szorgalmasan dolgozni? Esetleg tudunk-e vele azzal segíteni annak, aki arra rászorul? Talán hallottuk már ezt a rövid kis mondást: sok kéz, gyorsan kész. Beállítjuk-e a kezeinket így a munkába, az Úr szolgálatába? És tudjuk-e összekulcsolni a kezünket, hogy imádságban másokért esedezzünk? Te mire használod a kezed? Tehát láttuk ezt az öt területet, nyilván még lehetne folytatni a sort. Csak szerettem volna egy pár példát hozni arra, hogy a mi testünk, a mi tagjaink bizony válhatnak a gonoszság, a bűn fegyvereivé vagy az igazság, Isten fegyvereivé is. Rajtunk áll, hogy kinek vagy minek a szolgálatába állítjuk a testünket. És megint csak oda lyukadunk ki, hogy ha halálba adom magamat és megöldöklöm azt, amit meg kell, akkor tudom a feltámadott új életben Isten szolgálatába állítani az én tagjaimat. És akkor a fülem, szemem, szám, lábam, kezem, fejem, vállam, térdem, talpam stb. nem a bűn érdekeit, hanem Isten tervét fogják szolgálni. És félre értés ne essék. Nem azért tudjuk ezt megtenni, mert mi olyan ügyesen tudjuk használni a tagjainkat. Mindez egyedül azért lehetséges, mert valaki egyszer tényleg az egész testét, minden tagját az Atya szolgálatába állította. Jézus mindig az Atya szavára hallgatott, mindig észrevette a rászorulót, sosem beszélt hiábavalóságot, mindig csak az igazságot. És végül a kezeit és a lábait is odaszánta. Odaszegezte azokat a keresztre. Odaadta az Ő saját testét az igazság fegyvereként azért, hogy a mi tagjainkat mentse. De harmadnap feltámadt, diadalt aratott a halál felett, ezzel lehetővé téve azt, hogy mi is új életre támadjunk fel Vele együtt. Tehát ez lehet a mindennapos húsvét megélésének az egyik kulcsa, hogy halálba adom magamat, hogy az új életre feltámadjak, és ebben az új életben az egész testemet, tagjaimat az Úr szolgálatába állítom. Olyan jó lenne, ha nem csak most az ünnepben, hanem majd a munkás hétköznapjaink közben is megtapasztalnánk azt, hogy Jézus halála és feltámadása nem csak a múltban volt, meg a jövőben lesz fontos, hanem itt a jelenben akar minket változásra, megszentelt; szolgáló életre indítani. Az lesz nekünk is a legjobb és így válhatunk embertársaink, családtagjaink javára is. Ha meghaltunk a bűnnek, akkor kezdjünk el igazán Istennek élni az új életben! Amen. 2024 Húsvét, Székesfehérvár